A második világháború idején Óbudáról származásuk, vallásuk vagy meggyőződésük miatt elhurcolt áldozatokról tartott megemlékezést Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata és az óbudai zsinagóga. Bús Balázs Óbuda-Békásmegyer kereszténydemokrata polgármestere beszédében hangsúlyozta: „szilárd és humánus értékrend talaján kell állnunk ahhoz, hogy hazaszeretetünket ne mások ellenében határozzuk meg”, hanem a kerületért és az országért tenni kész sokféle emberek elfogadása által.
A múlt e történelmi zsákutcája egyben egyfajta lehetőség is, melynek tükrében „újrafogalmazhatjuk saját magunk és gyermekeink viszonyát a más meggyőződésű, (...) más szokásokat követő, de velünk sorsközösséget vállalni kész embertársainkkal” – jelentette ki a polgármester.
Bús Balázs szólt arról is, hogy Magyarországon a háború előtt mintegy 900 ezer zsidó ember élt, a háború végére azonban 255 ezren maradtak. Az áldozatok között ott voltak az óbudai téglagyárban összegyűjtött foglyok is, akiket menetoszlopokban kísértek a nyilasok a biztos halálba.
Becsületes ember számára sok évtizednyi távlatból sem könnyű feldolgozni az akkori kegyetlenséget – mondta –, ugyanakkor látni kell az óbudai Szent Alajos Házban életeket mentő szalézi szerzetesek munkáját is ahhoz, hogy „magyarként és óbudaiként könnyebben megtarthassuk önbecsülésünket” –fogalmazott a polgármester.
Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezető rabbija arra figyelmeztetett, hogy az emlékezésnek mindig kell, hogy legyen gyakorlati tanulsága, a jelenre és a jövőre vonatkozó üzenete. A holokausztra emlékezve arra gondolni, hogy „Isten nem véletlenül hagyott meg bennünket, feladattá varázsolja a múlt felidézését”.
Hangsúlyozta: az embernek, aki egy bizonyos élethelyzetben áldozattá válik, mindig arra kell gondolnia, hogy nem maradhat „csak áldozat”. „Ha az áldozati lét ellen akarunk tenni, meg kell keresnünk az adott élethelyzetben is a saját, személyes feladatunkat” – mondta Koves Slomó.
