Minden évben el kell magunkban ismételni a leckét, mert az örökségük mai is a forradalom lángjaként világítja meg az adósrabszolgaság sötétjében tapogatózó emberek gondolatait, örökmécsesként igazítja el az irányt kereső fiatal generációt – mondta Pálffy István, a KDNP országgyűlési képviselőcsoportjának szóvivője október 23-án Hajdúnánáson.
Pálffy István beszéde:
Forradalom és szabadságharc két összetartozó, egymást feltételező történelmi esemény. Nincs forradalom, ha nem kell a szabadságunkért kiállnunk, de nem kell szabadságharcot vívni, ha a forradalom győzelme meghozza azt. A magyar történelem, nemzetünk küzdelmei és a szabadságunkért folytatott harcok időszakai jól jelzik tehát, hogy forradalmaink nem hozták meg reggelre kelve a hőn áhított szabadságot. A forradalom 1956. október 23-án is csak a kristályosodási pont volt, a teljes szabadság akkor még nem jött el, azért még előbb heteken át, majd évtizedeket kellett harcolni, de máig nem értük el a szabadságnak azt a fokát, amely az emberek szívét és a nemzet lelkét megnyugtatná.
56 legfőbb kérdése Magyarország szuverenitása volt. A függetlenség és az önrendelkezés vágya oly erős kifejeződést nyert, hogy megindult a tömeg és kinyilvánította akaratát. Az emberek egyet akartak, mert mindenki szívében és lelkében ott van a szabadság iránti vágy. Október 23-a ezért a magyar nép szívének és lelkének darabja. Akkor is ki mertünk állni önmagunkért, hittünk a nemzet erejében és mertünk harcolni céljainkért. 1956 a diktatúrák és az elnyomás elleni szabadságharc egyik örök szimbóluma nemzetünk és a világ történetében egyaránt. Ezt a szabadságharcot nem csak a kommunisták és szálláscsinálóik, nemcsak a szovjet tankok ellen vívtuk, hanem azért is, hogy a lelki kötelékektől megszabaduljunk, s hogy a magyar emberek ismét bízhassanak egymásban és összefogjanak a siker érdekében. A forradalmárok a szíveket és a lelkeket is szabaddá tették, a magyar nemzet lelki szabadságát is kivívták. 1956 hősei, az emberek, a pesti srácok egy olyan szabad társadalomért küzdöttek, amelyet a bizalom és az összefogás tart össze.
56 évvel később a legfőbb kérdés persze most is Magyarország szuverenitása. 2010-ben is megindult a tömeg és kinyilvánította akaratát, hatalmas arányban szavazott a gazdasági függetlenség és az önrendelkezés mellett. Akkor kikristályosodott az önrendelkezés vágya, a nyugati hitelekből való kimenekülés reménye, a gazdasági szabadság óhaja. Magyarországon 2010-ben demokratikus keretek között zajló forradalom ment végbe, amelynek eredménye méltó az 1956-os forradalom 13 napjának vívmányaihoz, mert ez is alapjaiban változtatta meg az országot. Lehetőséget, megújulást és lelki szabadságot hozott a magyar embereknek. Az elmúlt 2 évben új, reményteli, és cselekedetekkel teli korszakot nyitott Magyarország, mely méltó a forradalmi elődök eszméihez.
Szabadságunk azonban nem örökké való, azt folyamatosan védeni kell. Hiába alapjogunk, ha mások csorbítják. Szabadságunk állandó támadásoknak van kitéve a világból. És a 21. században a fejlett világ már nem tűzerővel, hanem gazdasági eszközökkel vívja a háborúkat. A küzdelem a piacokért folyik, az erős országok befektetői extraprofitot akarnak bezsebelni a szegényebb népek dolgozóinak rovására. A multinacionális gazdasági erők a régi recept szerint, a békés fejlődés ígéretét hirdetve, de a pénzszivattyúk beindításával kizsákmányolást megvalósítva telepednek rá a gyengébb országokra. Ezeknek az erőknek ellent kell állnunk, és az érdekérvényesítésre, a folyamatos helytállásra csak egy olyan nemzet képes, amelyet a bizalom tart össze. Szabadságát megőrizni csak egy olyan társadalom tudja, amelynek tagjai képesek összefogni a cél érdekében. Önrendelkezését visszanyerni csak egy olyan ország tudja, amelynek polgárai együttműködnek a válságos helyzetekben.
Manapság pedig válságos, ritka nehéz időket élünk. Napjainkban mi –’56 örökösei is – éppen ezért egy ilyen, minden nehézséget átvészelő társadalom létrehozásán dolgozunk. 1956-ban még csak elérhetetlen vágyálom volt, ami ma már természetes: magunk döntünk az ország sorsáról – még ha ez a külföldnek nem tetszik, akkor is. Magunk választunk szövetségest, még ha az uniós szövetségi rendszer ma a sok rossz közül a legjobb, akkor is. Magunk döntjük el, miért és kiért vagyunk hajlandók áldozatot vállalni. Ezek pedig a magyar emberek és a fiatalok jövője egy szabad, versenyképes, erős Magyarországban.
Október 23-a a Szabadság Napja, amelyért nemzedékeken keresztül komoly áldozatokat hoztunk. Ma már képesek vagyunk megélni ezt a szabadságot, és élni is tudunk ezzel a szabadsággal. Autonóm, független, szabad nemzet vagyunk, még ha kettős mércét alkalmaznak velünk szemben, és még ha kétszer akarnak fizettetni, akkor is. De nem fogunk, mert elég erősek vagyunk megosztani a terheket azok között, akik viselni képesek. És közben ezt az autonómiát napról napra meg kell védenünk. Az Európai Unión belül, szövetségi rendszerünkben is szükségünk van olyan mértékű magyar önrendelkezésre, amely az önálló gazdasági cselekvés lehetőségét is biztosítja. Ezt a függetlenséget őrizni kell, az egyoldalú elkötelezettségek a mai nyitott globális világban kárt okoznának Magyarországnak. A szabadsággal pedig élni kell mindennap, ahogyan szabadon választjuk meg azokat az eszközöket, amelyekkel az ország sorsát igyekszünk irányítani. Ezek az eszközök gyakran még a szövetségeseinknek is szokatlanok, és ugyanolyan értetlenséggel szemlélnek bennünket, mint 56-ban tették. Ők nem tanultak, de mi megtanultuk az 56-os leckét. Mert 56 az emberek szívében nem arról szólt, hogy a kommunisták után egy másik gyarmatosító üljön a trónra, hanem arról, hogy egy független országban, szabadon éljünk.
Ezekben az órákban is látványosan zajlik a küzdelem. Az ország fővárosa – akárcsak 56-ban – most is a fő helyszíne a szabadságukért küzdő emberek és az önrendelkezést csorbító szűk gazdasági csoportok harcának. Az egyik oldalon ott vagyunk mi, sok millióan. Azok, akik 2010-ben kezünkbe vettük sorsunkat és forradalmi eredményeket értünk el. Ott vagyunk azok, akik 2 év alatt megújították Magyarországot, visszaszerezték önálló cselekvési jogát, és az utolsó forintig harcolnak azért, hogy ne az emberek fizessék meg a válság árát, hanem mások, akiknél a pénz van. A bankok, a külföldiek és a helytartóik. A másik oldalon ott vannak ezek, akik eddig belőlünk éltek – abból a hazugságból, hogy a befektetett tőke és a munkahelyek meghozzák számunkra a felemelkedést.
Nem hozták. Kiderült, hogy a haszon kiszivattyúzása után annyink sem maradt, amiből az olcsó magyar munkaerő társadalmi újratermelését finanszírozni tudtuk volna. Ilyenkor mindig volt egy segítő kéz, amelyik vezette a hitelszerződéseket aláíró kezeket. A másik oldalon ők voltak, és újra ők vannak, és megpróbálnak visszajönni. Külföldi pénzzel megtámogatva, hogy továbbra is a külföld érdekeit képviseljék, s hogy ismét bekapcsolják a szivattyút. Miközben ismét azt hazudják, hogy csak a régi eszközökkel lehet kezelni a problémákat. Újfent a régi, hibás szerszámmal akarnak nekilátni. És a külföldi egyetemi osztálytársakkal, akik közül az egyik befektető, a másik hitelező, a harmadik pedig hitelminősítő. Visszajön-e a bukott osztály? Ez mosta szabadságharc tétje.
A tét voltaképpen ugyanaz, mint 56-ban volt. Visszatér-e a megbukott politika, vissza ólálkodnak-e a leszerepelt liberális csatlósok, a pénzügyi körök strómanjai, a bankok által szponzorált álbaloldaliak. Újra elfoglalják-e az országot, idegen segítséggel? Ismét ránk teszik-e a béklyót, hogy mozdulni se tudjunk a jótékony segélyek nélkül, amelyek kamatát majd további évtizedekig nyögjük. Ha, egyáltalán… De, hogy mindez ne következzen be, áldozatokat kell hoznunk. Mi magyarok, csaknem egy évszázada minden egyes generáció áldozatot hoztunk az utánunk következők érdekében. Nem rajtunk múlott, hogy az áldozatot nem követte a vágyott eljövetel. Hiába építettünk új országot a csonka helyébe, hiába álltunk fel a háborús romokból, hiába kergettük el a kommunistákat és a szovjeteket, egyszer, hiába kergettük el kétszer, másként alakult, vagy erősebbnek bizonyultak.
Ezért most mindenkinek úgy kell küzdenie, mintha a győzelem csak egyes-egyedül rajta múlna. Nekünk ez a történelmi kor jutott, a magyarság vesztes évszázada, amelynek most lehet vége. Október 23-a Szabadság napja, és jön a szabadság éve is. Ehhez az áldozatvállaláshoz, a lemondáshoz kell erőt merítenünk, ha máshonnan nem, hát egymásból. Az összekapaszkodó magyarok erejéből, az egymás iránt felelős generációk szövetségéből, a határon túli magyarok és az anyaországbeliek testvériségéből, a lemondásból származó tartalékokból. Ezért szüleink, nagyszüleink 56-os korszakára kell visszatekintenünk, hogy meglássuk, mit adtak nekünk.
Ezért minden évben büszkén állunk az 56-os szabadságharcosok emléke előtt. Minden évben eligazítást kapunk tőlük hazaszeretetből, hitből és emberségből. Minden évben el kell mondanunk, mert az utókor kötelessége emlékeztetni, hogy miben rejlik mártíromságuk. Minden évben el kell magunkban ismételni a leckét, mert az örökségük mai is a forradalom lángjaként világítja meg az adósrabszolgaság sötétjében tapogatózó emberek gondolatait, örökmécsesként igazítja el az irányt kereső fiatal generációt és őrtüzek módjára véd meg a mai ellenségtől külföldön és itthon egyaránt. Minden évben, ebben a mi időnkben legnehezebb évben is. De az 56-os forradalmárok segítenek. Csak hallgatni kell rájuk. Figyelni, mit tettek. Megtanulni, úgy áldozatot hozni a jövő magyarjaiért, ahogyan ők mondtak le, ha kellett, az életükről.
