Az Országgyűlés alelnöke, a Kereszténydemokrata Néppárt Országos Választmányának elnöke a Magyar Nemzetben írt cikkében emlékezik meg a párt jeles politikusáról, Isépy Tamásról. Az alábbiakban ezt az írást közöljük.
Isépy Tamás politikai öröksége
A száz éve született kereszténydemokrata politikus újkori reneszánsz ember volt
Szinte napra pontosan száz évvel ezelőtt született Isépy Tamás, a sokak által csak reneszánsz emberként emlegetett, széles körű műveltségéről ismert kereszténydemokrata politikus, aki egyik legkedvesebb írójához, Márai Sándorhoz hasonlóan kénytelen volt megélni a polgári létforma hanyatlását, ugyanakkor számára megadatott, hogy szülőföldjén részt vegyen annak újjáélesztésében. Isépy Tamás polgár volt a szó szoros, mondhatjuk klasszikus értelmében, nemzeti-keresztény világnézeti és erkölcsi meggyőződéssel. Polgár volt nemcsak a (jelenleg Szlovákiához tartozó) barancsi szülőházban, nemcsak a főváros jogi egyetemén, nemcsak a miskolci ügyvédi kamarában, hanem a hortobágyi kitelepítés idején is, olyan körülmények között, ahol nemhogy polgárnak, még embernek is nehéz volt megmaradni.
1952. június 25-én – mivel korábban politikai ügyekben is ellátott védelmet – mint „fasiszta, klerikális ügyvédet” és „osztályidegent” hurcolták el a kommunista pribékek. A polgári létformához és életstílushoz szükséges anyagi függetlenségét Hortobágy-Borsótanyán ugyan elvesztette, de az erkölcsi normák tiszteletét, szellemi függetlenségét, kulturális érdeklődését, türelmét, megértését és örök optimizmusát képes volt megőrizni. Képes volt ilyen körülmények között is meglátni a világban a szépet és derűsen tekinteni a jövőbe. A hortobágyi napfelkeltét – amikor a piros vakító és égő színeiben méltóságos lassúsággal kiemelkedik az izzó, vörös tűzgolyó – még közel nyolcvanévesen, súlyos betegen is a világ legszebb természeti jelenségei közé sorolta. A juhhodályok árnyékában ismerte meg feleségét, Dadányi Máriát, akitől három lánya született, s aki hű és segítő társa volt egészen az 1990-ben bekövetkezett haláláig.
Az 1990-es esztendő azonban nemcsak tragédiát, hanem lehetőséget is jelentett a keresztényszociális, kereszténydemokrata eszméket, a Barankovics István által fémjelzett politikát már fiatal ügyvédként megismerő és a politikával a világháborút követően is kacérkodó, de a kommunista előretörés miatt attól visszalépő Isépy Tamás számára.
A rendszerváltoztatást megelőző idők válságában Isépy Tamás felismerte, hogy a kommunista világnézet egyetlen alternatívája az ember személyiségének tiszteletét előtérbe állító, a keresztény eszmeiséget magába foglaló világnézet,
mely – bármennyire vitatják is – nem tör kizárólagosságra, hanem nyitott és befogadó, az osztályharc helyett a társadalmi békét és az ellentétek kölcsönös feloldását hirdeti.
Ez az eszme számára egyértelműen a gyakorlati kereszténydemokrata politikában öltött testet. Ahogy fogalmazta: a kereszténydemokrácia valójában hagyományos értékeket, kipróbált elveket és Európában sikeresnek bizonyult politikai gyakorlatot jelent. Vallotta, hogy a közjó tisztelete, a szociális érzékenység vagy a szociális piacgazdaság igénye nem teológusi vagy közgazdászi erény, hanem a kereszténydemokrácia alapvető értékeinek megjelenítése, melyeknek mindig összhangban kell lenniük az egyházak társadalmi tanításával.
Ez utóbbira Isépy Tamás is rendkívüli módon támaszkodott gyakorlati politikája során, akárcsak kereszténydemokrata példaképeire, Konrad Adenauerre és Robert Schumanra. A nemzeti eszme iránti harcos kiállását ugyanakkor sokkal inkább – egy általa szintén nagyra becsült politikus – De Gaulle tábornok szellemi hagyatékából merítette. Mindezekre rendkívüli szükség volt a rendszerváltoztatást követő zavaros időkben: egyszerre kellett irányt mutatni és a célokért megküzdeni!
Isépy Tamás az 1990-es és az 1994-es országgyűlési választáson a Kereszténydemokrata Néppárt listájáról jutott a parlamentbe. 1990-től 1994-ig az Igazságügyi Minisztérium politikai államtitkára volt. Szinte a rendszerváltoztatás teljes jogalkotása átment a keze alatt – az alkotmánymódosítástól a komplett igazságszolgáltatási reformcsomagon át a kárpótlási törvényig. Egyik legnagyobb sikerének mégis az egyházak ingatlanrendezési törvényét tartotta, amelynek köszönhetően egyházi iskolák százai alakulhattak, a különböző felekezetek visszakaphatták ingatlanjaikat. Ez utóbbi kapcsán is ádáz vitákat folytatott az akkori ellenzékkel, főként a szabad demokratákkal.
Tudását és felkészültségét pártállástól és világnézettől függetlenül elismerték.
Kiváló debattőr volt, aki ellenfeleit sohasem becsülte le, minden személyes párbajra igyekezett a legalaposabban felkészülni. Kemény és célratörő volt vita közben, de soha nem ment fejjel a falnak, mert tudatában volt, hogy az esetek többségében – saját szófordulatával élve – kis felemelkedettséget követően láthatóvá válik, hogy egy probléma jobbról és balról is megkerülhető.
Számtalan csatát így nyert meg: kilátástalan perek megoldása, kétharmados törvények elfogadtatása kötődik a nevéhez. Kereszténydemokrataként vallotta, hogy maradandót csak szilárd elvi alapokon, de észszerű kompromisszumokkal lehet teremteni. Az észszerű kompromisszumok megkötéséhez – meglátása szerint – a másik tárgyaló fél tisztelete és megértése létfontosságú. Isépy Tamás mindig mindenkiben meglátta az embert és mindenkivel szemmagasságba tudott kerülni. Ez biztosította számára, hogy élete legnagyobb konfliktusait is fel tudta oldani.
Ezek közé tartozott az 1994–1998-as parlamenti ciklus, melynek csupán a kezdete volt a KDNP ellenzékbe kerülése. 1995-től kezdődően még frakcióvezetőként próbálta megvédeni az Antall-, majd a Boross-kormány által elért eredményeket, miközben a párt egyben tartásáért is küzdenie kellett.
A KDNP-n belüli feszültségek élesedése és a tagság kettészakadása nemcsak a párt, hanem a hazai kereszténydemokrata hagyomány megszűnésével fenyegetett. Ahogy annak idején ő maga fogalmazta: két vonal és stílus küzdelme zajlik. Az egyik oldalon egy egyszínű, kirekesztő és álradikális populista párt jövőképét vázolták fel, míg a másik oldal egy nyitottan befogadó, a társadalom kérdéseire megvalósítható programmal felelő, jövőt biztosító Kereszténydemokrata Néppárt körvonalazódik.
Jómagam Isépy Tamással közös szellemi platformot képviselve vettem részt ebben a hosszan elhúzódó küzdelemben, melyben rendkívüli segítségünkre volt Varga Laci bátyám és kiemelten Rubovszky György képviselőtársunk, aki hosszas bírósági eljárás eredményeként elérte azokat a célokat, amiket Isépy Tamás megfogalmazott. A belső harcok nem kedveztek a KDNP társadalmi támogatottságának, így a párt az 1998-as országgyűlési választásokon nem érte el a bejutáshoz szükséges öt százalékot. Addigra azonban mi már a Fidesz képviselőcsoportjában folytattuk munkánkat.
Isépy Tamás már ekkor sejtette, de a polgári oldal 2002-es választási veresége teljesen egyértelművé is tette számára, hogy a magyar közéletet egy éles törésvonal választja ketté. Azt is látta ugyanakkor, hogy a két oldal sem teljesen egységes, hiszen vannak eltérések és árnyalatok, amelyeket különböző pártok hívatottak megjeleníteni. Meggyőződéssel vallotta, hogy az az oldal lesz sikeres, ahol a legerősebbnek látszó párt képes integrálni a kisebb pártokat és meg tudja szervezni a szétszórt erők összefogását.
Ez az általa felismert és támogatott folyamat vezetett el a Fidesz–KDNP 2010-es nagy győzelméhez és az azóta tartó, számtalan kereszténydemokrata törekvést megvalósító kormányzáshoz. Az első és talán legfontosabb lépés a kereszténydemokrata szellemiségű alaptörvény 2011-es elfogadása volt, mely minden további jogalkotás alapjául szolgált és szolgál azóta is. Ebből eredeztethető az egyik legfontosabb eredményünk: a kereszténydemokrata elvi, erkölcsi alapokon nyugvó családtámogatási rendszer és a nemzet határokon átívelő egyesítése is.
További rendkívül fontos eredményünk, hogy ma már természetes szövetségesként tekint az egyházakra a magyar állam. Kölcsönösen felismertük, hogy csak és kizárólag együtt tudjuk ápolni, és ha a szükség úgy hozza, megvédeni hazánk keresztény kulturális örökségét.
Igyekszünk mindent megtenni annak érdekében, hogy az egyházak a hitéleten túl újra betölthessék hagyományos társadalmi szerepüket mind az oktatásban, mind a szociális ellátásban. Mindennek a kiindulópontjánál az 1990-es évek elején ott volt Isépy Tamás, de atyai jóbarátom ezeket az eredményeket már sajnos nem élhette meg.
Az Úr hosszú és súlyos betegséget követően, 80. születésnapja után magához szólította. Jókedvét és humorát azonban az utolsó pillanatig megőrizte. Jubileumi születésnapjához közeledve, amikor arról kérdeztem, hogy miként köszöntsem, mit emeljek ki életéből, csak ennyit mondott: „Mondd azt, hogy Isépy Tamás előtt fényes múlt áll.”
Isépy Tamást sokan újkori reneszánsz embernek tartották, magam is így láttam, hiszen nemcsak jogász és politikus volt, hanem a művészetek lelkes, hozzáértő és szakképzett rajongója is. Széles látókörű, rendkívül olvasott ember volt, hatalmas könyvtárral, melyben a politikatörténet kiválóan megfért a zeneelméleti és képzőművészeti kiadványokkal. De az igazi szerelem számára mégis a színház volt. E téren szinte „mindenevő” volt, fanyalgás nélkül bármilyen előadás igazi csemegét jelentett számára.
A szó igaz értelmében humanista volt, igazi kereszténydemokrata politikus, államférfi.
Egy személyben képviselte azt a nemzeti-keresztény polgárságot, melyet el akart törölni a kommunizmus, és egyike volt azoknak, akik átmentették azt a rendszerváltoztatással és örökül hagyták valamennyiünk, egész politikai közösségünk számára.
Latorcai János
