Gulyás Gergely, az Országgyűlés törvényalkotásért felelős fideszes alelnöke beszédet mond a Recski Nemzeti Emlékparkban tartott megemlékezésen 2017. szeptember 17-én. MTI Fotó: Komka Péter

Gulyás Gergely hangsúlyozta: mindez azért fontos, hogy az áldozatok szenvedése ne legyen hiábavaló, és legalább az utókor erkölcsi ítéletet mondhasson a felelősökről, ha már a rendszerváltozás egyik nagy erkölcsi adósságaként az igazságszolgáltatás előtt nem kellett felelniük.

A rendszerváltás óta a túlélők, a polgári kormányok, a történészek és köztestületek, szervezetek sokat tettek azért, hogy a vörös terror hazai évtizedeiről teljesebb képet kaphassunk, de még mindig sok a feltárandó, tisztázandó, nyilvánosságra hozatalra váró részlet – tette hozzá. A politikus, a Fidesz megválasztott frakcióvezetője Magyarország huszadik századi nemzeti tragédiájának nevezte, hogy „a nyilas és nemzetiszocialista hóhérok” bukásával nem ért véget, csak barnáról vörösre váltva folytatódott az emberi méltóság teljes megfosztását célként meghatározó, „elaljasult kor”. Recsk örökös szimbólumává vált a kommunista embertelenségnek és a Rákosi-féle, a sztálini terrort saját népe ellen fordító korszaknak – mondta. Négy évtizeden keresztül a történtekről csak hallgatni, vagy hazudni volt szabad – jegyezte meg.

Gulyás Gergely azt mondta: 1945 után a szovjet megszállók segítségével kiépülő totalitárius állam „egyik legkedveltebb eszköze” lett az internálás.

A kommunista hatalom bárkire, bármikor ráküldhette az Államvédelmi Hatóságot, hogy aztán az illető börtönben, kényszermunkatáborban vagy akár az akasztófa alatt találja magát, nem egyszer úgy, hogy még azt sem tudta: mi a bűne. Tucatjával működtek kényszermunkatáborok, ahol tízezreket tartottak fogva – fejtette ki. Úgy folytatta: Recskre 1950 nyarán érkezett az első 35 internált. Amikor az elnyomó hatalom „csúcsra járatta” a tábort, csaknem 1700 foglyot éheztettek, kínoztak és dolgoztattak ott. A szovjet mintájú kényszermunkatáborokat 1953-ban, Nagy Imre hatalomra kerülésekor felszámolták, és a nyomaikat is ki akarták törölni a nemzet emlékezetéből. A kommunista uralom bukása után azonban sokan még megélhették, hogy szabadon elmondhassák az évtizedekig magukban őrzött szenvedéseik történetét.

Emlékeztetett: 1951. május 20-án történt az egyetlen tömeges szökési kísérlet a recski táborban, ekkor 8 rab közül csak egyetlen egy jutott el a vasfüggönyön túlra, Ausztriába, a többieket elfogták és felelősségre vonták. Michnay Gyula, akinek sikerült megszöknie, végül a Szabad Európa Rádióban felolvashatta 560, Recsken fogva tartott rab nevét. Ez volt az első alkalom, hogy az akkori szabad világ értesült Recsk létezéséről, sok hozzátartozó akkor hallott először eltűnt, halottnak hitt szerettéről – mondta Gulyás Gergely, aki felhívta a figyelmet arra, hogy akkor még „divat volt Nyugaton kommunistának lenni”, az ezt az ideológiát terjesztő pártok hirdették: a zsarnokságot hozó eszmét érdemes meghonosítani a szabad világban is. Megdöbbentőnek nevezte, hogy a kommunizmus bukása és rémtetteinek nyilvánossá válása után még mindig vannak követői a kontinensen ennek az ideológiának.

Wittner Mária 1956-os halálraítélt a megemlékezésen arra hívta fel a figyelmet, hogy a meghurcoltak, a túlélők azoknak a végakaratát adják át üzenetükben, akik Magyarországért áldozták életüket. „Nekünk, az élőknek azért kell emlékeznünk és emlékeztetnünk, azt kell átadnunk gyermekeinknek és az utókornak, hogy soha ne ismétlődhessen meg velünk és velük az a borzalom, ami megesett 45 éven keresztül” – mondta.