A KDNP tiszteletbeli elnöke a pedofilellenes törvénnyel szembeni európai bírálatok tarthatatlanságára hívja fel a figyelmet a Vasárnap.hu oldalon megjelent publicisztikájában.
Tudom, hogy a következő mondattal a megkövezést kockáztatom, de ki kell mondanom: Rutte miniszterelnök úrnak az Európai Tanács legutóbbi ülésén igaza volt. Azt állította ugyanis, hogy az unió nem csupán gazdasági egység, hanem értékközösség, és a közös értékeket mindenkinek meg kell tartani. Igaza van.
Aki e közös értékek ellen támad, annak nincs helye a közösségben. Például Rutte úrnak személyében és az általa (félre) vezetett Hollandiának sincs.
Persze most a másik oldalról számíthatok a kőzáporra, megpróbálom hát bizonyítani az állításomat. Ez az esetleges kőzápor felidézi a mondást: mondj igazat, betörik a fejed.
E több nyelvben is létező mondás magyar változatának eredete megér egy kitérőt. Ballagi Mór Magyar példabeszédek, közmondások és szójárások gyűjteménye című, 1850-ben megjelent műve ezt a magyarázatot adja. Régi időkben nálunk is éltek a passió játékok. „Egyszer Mező Kövesden egy molnárt, ki Krisztus szerepét viselte a vásáron kívül felfeszítettek; gúnyolták a szegényt, megköpték, csábítónak, néplázítónak és mindenféle rossznak mondogatták. Mind ezeket molnár urunk békével eltűrte. De egy valaki azt találván mondani neki, hogy liszt lopó tolvaj, arra úgy felpattant, hogy a hallgatást se tűrhetvén tovább, a keresztről leszökött és az igazmondót úgy fejbe kullantotta, hogy a veleje is kilátszott.”
A cikk szerzője Surján László, a KDNP tiszteletbeli elnöke, az Európai Parlament volt alelnöke
Rutte úr messze van, s azt sem gondolom, hogy budapesti követségének sajtósa fel fog figyelni ezen írásomra. De a holland miniszter otrombasága által kiváltott válaszom itthon is eltalálhat egyeseket, akik alighanem szívesen követnék a mezőkövesdi molnár példáját, s annyiban joggal, hogy találva érezhetik magukat.
Azok a miniszterelnökök, akik képesek voltak állítólag másfél órán keresztül kifogásokat sorolni a magyar gyermekvédelmi elképzelésekkel szemben, azokban a homoszexuálisok elleni támadást látva, vagy szálmalom harcot folytatnak, vagy egy olyan előírás ellen tiltakoztak, ami az ő hazájukban is törvény. Az általuk kifogásolt magyar jogszabályban nincs szó az azonos nemű személyek közötti szexuális cselekményeknek korlátozásáról. Erről bárki meggyőződhet, aki a most elfogadott törvényt elolvassa.
Ahhoz viszont, hogy belássuk: a tiltakozók lábbal tiporják a jogállamiság fogalmát, ismernünk kell Az Európai Unió Alapjogi Chartáját. Ebben a 14. cikk szól az oktatásról. A (3) bekezdés a következőket mondja: „Az oktatási intézmények demokratikus elvek figyelembevételével történő alapításának szabadságát, valamint a szülők azon jogát, hogy gyermekeik számára vallási, világnézeti vagy pedagógiai meggyőződésüknek megfelelő nevelést biztosítsanak, tiszteletben kell tartani az e jogok és szabadságok gyakorlását szabályozó nemzeti törvényekkel összhangban.”
Azok az alapítványi vagy egyesületi formában jelentkező lobbicsoportok, amelyek az iskola falai között szeretnék befolyásolni a gyermekeket, ezzel a rendelkezéssel mennek szembe.
Az alapjogi charta a minden európai ország jogrendjébe beépült Emberi jogok egyetemes nyilatkozatára támaszkodik. Ebben az olvasható, hogy: „A szülőket elsőbbségi jog illeti meg a gyermekeiknek adandó nevelés megválasztásában” (26. cikk 3. bekezdés).
A jogállamiság habzószájú védelmezői ezeket az idézett pontokat csak akkor emlegetik, ha valahol a kötelező hitoktatás ellen kell fellépni. A vallási ismeretek terjesztését gátolják, mert feltételezik, hogy nem minden szülő akarja hitre nevelni a gyermekét. Ám a homoszexualitásra vonatkozó ismeretek vagy a nem váltással kapcsolatos extrém felfogás terjesztésével kapcsolatban a szülők jogait már szerintük nem kell tiszteletben tartani.
Miért ez a heves támadás a magyar törvény ellen?
Az LMBTQ hívei alighanem rájöttek, hogy támogatottságuk az összlakossághoz képest nem jelentős. Ezért lett a „büszkeség menetéből” vándorcirkusz. Ha világszerte egyazon napon kellene felvonulniuk, érdektelenségbe fordulna az egész, most viszont járnak országról országra és jelentősebbre fújják fel magukat a valósnál.
A béka és az ökör meséje joggal juthat eszünkbe. De ha ezen a módon nem tudják biztosítani az utánpótlást, a gyerekek felé kell forduljanak, akik gondolkodását könnyebben befolyásolhatónak vélik. Tragikus, hogy az LMBTQ lobbistái az orruknál fogva tudták vezetni a kormányfők és európai bizottsági vezetők egy részét is.
Vannak, akik azt szorgalmazzák, hogy az iskola tanítsa meg a gyerekeknek a ciszgender, a genderexpanzív, a nem bináris, az interszex, a pánszexuális, valamint a transzgender fogalmát. Így nem lesz az új generációban senki a szégyenpadon amiatt, hogy mint én is, még nyolcvan évesen sem tudom a fentiek mindegyikét szabatosan meghatározni.
A cél, hogy jöjjön egy új generáció – nevezzük lmbtqsatöbbi generációnak – és ezt az egész LMBTQ stb. világot ne perverziónak, hanem normálisnak tartsa. A magyar törvény ezt a törekvést kétségtelenül gátolja, és mint fent láttuk ez az emberi jogokról szóló jogszabályokból egyenesen következik.
Megbolydult világunkban azonban nemcsak az LMBTQ-aktivistáknak ment el az eszük. Salvatore Garau olasz szobrász Io sono című (Én vagyok) szobrát 6-9 ezer euró körüli áron remélte értékesíteni. Az érdeklődés olyan nagy volt, hogy végül a szobor 15 ezer euróért kelt el. Ez nem ritka, ha árverésen értékesítenek egy alkotást. Jelen eset azért különleges, mert a szobor nem létezik. Sem látni, sem tapintani nem lehet. A vevő a pénzéért egy papirost kapott, ami tanúsítja, hogy a szobor ott van, ahol nincs. Taylor Dafoe aki az Artnet News oldalon számolt be arról, hogy a 67 éves szobrász még májusban eladta az immateriális szobrot, ami tehát nem létezik. A tudósító találóan megjegyzi, Garau megtalálta a saját semmiségének a formáját.
Az ember hajlik arra, hogy az egész történetet városi legendának minősítse. De az Artnet News idéz egy videót is, amelyen az Olasz Kulturális Intézet bemutatja Garau úrnak a New Yorki Tőzsde előtti Afrodité sír című művét, ami ugyancsak egy láthatatlan alkotás, helyét a kövezetre rajzolt fehér kör jelzi.
Ne csodálkozzunk hát semmin. Ha akad ember, aki egy nemlétező szoborért hajlandó ötmillió forint körüli összeget kifizetni, akkor miért ne lehetne Magyarországot elmarasztalni egy olyan rendelkezésért, amelyet nem hozott meg? Ott, ahol van immateriális szobor, miért ne térdeltetnének immateriális törvényért?
