Eleink a reformáció óta, keresztyén őseink pedig szerte a világon Jézus kora óta úgy készültek karácsonyra, hogy advent négy hetében elmélyültebben szembesültek önmagukkal, s igyekeztek tiszta ruhába, emelkedett lelkületbe, beszédbe, viselkedésbe öltöztetni magukat, hogy méltóképpen fogadják a világ Megváltójának születésnapját, azaz karácsonyt. Ma is van erre módja annak, aki ezt igényli. Csak az ilyesfajta igényszint mintha egyre inkább zuhanna. Pedig igaza van annak a svájci írónak, aki nemrég így fogalmazott:
NEM ELÉG ROHANNI, MEG IS KELL ÉRKEZNI. NEM ELÉG NYÜZSÖGNI, MEG IS KELL NYUGODNI. NEM ELÉG VÁSÁROLNI, FEL IS KELL TÖLTEKEZNI! ILYEN ÁDVENTET ADJON NEKÜNK AZ, AKI AZ ELJÖTT ELJÖVENDŐ.
MEGÉRKEZNI, MEGNYUGODNI, FELTÖLTEKEZNI, TALÁLKOZNI AZZAL, AKIÉRT MINDEN VAN, azaz Akiről advent, karácsony szól azóta, hogy van advent és van karácsony. A gond azzal van, hogy a mai emberek többsége összekeveri az igazi célt saját vágyaival, a LÉTEZÉSSZÉPÍTŐ MENNYEI TÁVLATOKAT a reklám- és konzumpszichológia megtévesztő sugalmazásaival. Lássuk be végre: nem az az igazi célja adventnek, hogy idén még többet vásároljanak az emberek, milliárdokkal múlják felül a tavalyi pénzszórást a kereskedelem guruinak prognózisa szerint. De még csak az sem, hogy az idei ajándékok túlhaladják a tavalyiak értékét. Vagy hogy decemberben még többen és még többet hajtsanak azért, hogy aztán az ünnepi wellnesszel próbálják meg összerakni a túlhajszoltságban már-már szétesett önmagukat, meghittnek szánt intim kapcsolataikat, meg családjukat néhány ünnepi órára, napra. Az igazi cél e rohanó felülmúlásnál, horizontális még többnél sokkal-sokkal több!
„Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos… békét hirdet a népeknek, uralma tengertől tengerig ér” (Zakariás 9,9-10)
Hogy ezt belássuk, be kell húzni a vészféket, de legalábbis lassítani kell, aminek eszköze AZ IDŐ. A MÚLÓ SORSIDŐNKBE BEÁGYAZÓDÓ KEGYELMI IDŐ! Amit nem csoda-digitális órákkal, hanem életminőséggel mérünk. Lelki kultúrával. Ez azt jelenti: legyen időnk a valódi és fontos dolgokra! Hiszen a Földön mindenhez idő kell, a minőséghez még inkább! Mária kilenc hónapon át viselte szíve alatt magzatát, Isten évezredeken át készítette választott népét próféciákon, ígéreteken át a Messiás-Király fogadására. Jézusnak, a Szabadítónak, Üdvözítőnek három évtized kellett ahhoz, hogy nyilvánosság elé vigye Isten Országának a jó hírét, evangéliumát. Vannak, akik életük utolsó órái felé tartva érkeznek csak meg a Megváltó keresztjéig, mások, sokan még akkor sem. Három nap kellett ahhoz, hogy elérkezzék a resurrexit tertia die, a harmadra feltámadott kozmikus és személyes hatósugarú megváltásesemény, a világtörténelmet fordító üdvesemény...
Igen, sokkal több kell, mint hétköznapi bagatellekkel és botrányokkal, álhírekkel, rémhírekkel megterhelt köztudat, s ezzel Jézus születésnapjának, s annak a világsors-fordító betlehemi szent éjszakának a minden értelmet felülhaladó titkait és értelmét, jelentőségét akár csak megsejthessük. Azt, hogy mi minden történt meg azért mennyben és földön, hogy kicsit boldogabb emberek lakják be a földet, akik nem egymás lejáratásával, megfélemlítésével, legyőzésével, megsemmisítésével, becsapásával, kizsigerelésével vannak a nap 24 órájából 24-ben elfoglalva személyesen és olykor intézményesen is. Hanem éppen ellenkezőleg azzal, hogy emberibb legyen az élet a földön, egymás között, a Kárpát-medencében, e honban és az otthonokban. Hiszen a SZEMÉLYES SORSIDŐ is fénysebességgel száguld, s megdöbbentő gyorsasággal kezdenek ránk számolni egy váratlan knock-out következtében.
Ez a sokkal több, aminél kevesebbel nem elégedhetünk meg, nem érhetjük be, hiszen Isten leheletét hordozó lények, teremtményei vagyunk, az a KRISZTUS-MINŐSÉGŰ ÉLET, ami nélkül merő szemfényvesztés az emberi élet. És arról, hogy tanuljunk és tanítsunk egy életen át ünnepelni. Hogy ne a hiúságok vására legyen az életünk, talmiságok harácsolása, miközben talmivá értéktelenítjük el a legdrágábbat, magát az egyszeri és megismételhetetlen életünket!
KI TANÍT MEG AZ ÜNNEPLÉS KULTÚRÁJÁRA? AZ ÖRÖM, AZ ÉLETÚJÍTÓ, HONDERŰRE SZOKTATÓ, HONT OTTHONNÁ, NEMZETTÉ EMELŐ BELSŐ ÖRÖM KULTÚRÁJÁRA? ADVENT ÉS KARÁCSONY KULTÚRÁJÁRA? KI MÁS, HA MI NEM TESSZÜK EZT ALAPVETŐ NEVELÉSI CÉLLÁ?
A genfi reformátor, Kálvin elgondolkodtatóan fogalmazott. Nem használta a St. Pierre-templom szószékén a francia karácsony szót, hanem az ÚR SZÜLETÉSNAPJÁRÓL beszélt, ezt honosította meg a közbeszédben is. S rávette a gazdag bankárokat és a jómódú kereskedőket is, meg a város menekült hugenotta mesterpolgárait, hogy ezen a napon hagyjanak fel sefteléseikkel, foglalatosságaikkal. És a lényegre koncentráljanak. Az adventi időszakot, meg „karácsonyt” is elnevezte „AZ ÚR SEGÍTŐ ELJÖVETELE” időszakának. Nem véletlenül. Logikusan és lényeglátó módon. Kálvin rájött, mennyire rászorulunk a segítségre, hogy felismerjük a lényeget. Egy korunkbeli filozófus fogalmazása szerint arra, hogy megtanuljunk különbséget tenni a SEIN ÉS A DESIGN, A MEGÉLT ÉLET ÉS A LÁTSZATÉLET, a puszta formalitások között, a lenni vagy látszani között. S hogy az egy szükségeset tudjuk választani. Hogy végre ebben a csupa dizájnos, formabálványos, a „mindent a szemnek, semmit e léleknek” típusú világban tisztázni lehessen, mire is van első renden és igazán szükségünk, s hogy mi végre vagyunk ÉPPEN MOST ÉS ÉPPEN ITT a Földön. Egyáltalán nem arra, hogy olyan „jóléti” országnak tűnő ország legyünk, ahol a betegesen túlhízott emberek száma egyre nő. Nem arra, hogy pénzkereső automaták legyünk, s gépek módjára elveszítsük létezésünk ember-melegét. Nem arra, hogy feje tetejére állított, agyonmanipulált, zűrzavaros „értékrenddel” elbolondítva a huszadrangú dolgok legyenek az elsők, mi pedig értékrend-vesztetten csak futóbolondok legyünk a történelem sakktábláján. Isten nem ilyennek teremtett minket. Olyan korban, amikor kiélezett verseny van a technika és a tudomány világában, amikor a mind tökéletesebb ismeretre, és alkalmazott felfedezésekre hajtanak, és költenek billiárdokat, csak az emberlét belső és külső minősége vesztegel valahol időszámításunk kezdetén, s fenyeget a „VISSZABARBÁROSODÁS”, akkor valóban az életminőség javítására szorulunk rá. De ez az, amit nem lehet pusztán államilag, politikailag levezényelni. Ez a legszemélyesebb közügyünk és érdekünk. Hogy élhető országunk, otthonunk, környezetünk, jelenünk és jövőnk legyen. Ennek a tökéletesítésnek az eszközrendszere nem a tudományé, nem a technikáé, s csak következményesen a pedagógiáé.
AZ ÉLETMINŐSÉG KULTÚRÁJÁNAK, ÍGY AZ ÜNNEPLÉS KULTÚRÁJÁNAK A MEGTEREMTÉSE HITKÉRDÉS IS,
annak a függvénye, mennyire élünk a most még évente, ünnepeinken újra eljövő Úr segítő jövetelével, kegyelmével? Mert még tart a kegyelmi idő – de meddig?! Megérkezett-e már legszemélyesebb életteredbe?
SZEMÉLYES HUMÁNTÖKÉLETESEDÉS ELKÉPZELHETETLEN ÉS MEGVALÓSÍTHATATLAN AZ ISTENI KÖZELEDÉS BEFOGADÁSA NÉLKÜL.
Hiányában tovább veszteglünk a látszatok, a felszínesség, az üresség, a talmiság semmivé foszlató bálványfogságában. Amikor a sportban a világbajnokságok másodpercek töredékéért vívott küzdelmekről és csúcseredményekről szólnak, a még mindig fokozható tökéletesebbről, akkor ezt a versenyszellemet miért nem tudjuk átfordítani személyes életünkre, annak minőségi növekedésére? Nem vagyunk edzésben, elpuhultak, lelki tunyaságban szenvedők vagyunk, esetleg úgy gondoljuk, az életminőség megvásárolható valamelyik plázában? Száz éve Oswald Chambers, az angol író így fogalmazott:
MI IS A TÖKÉLETESSÉG? ENNYI: EGYRE TÖKÉLETESEBBEN JÉZUSSAL LENNI.
Azaz naponta elfogadni, s élni az Úr segítő eljövetelével. Vagy ahogyan ugyanezt szinte Chambers mondatával lényegileg egybehangzóan fogalmazta meg a Forma 1 világbajnoka, Lewis Hamilton, s ugyanígy a Microsoft világbirodalom hívő alapítója, Bill Gates. S hogy még a példáknál maradjunk: a Raiffeisen bankvilág-hálózat elindítója jó 100 éve, s nemkülönben a Deichman cipőbirodalom kiépítője, de a mi Széchenyink és Bethlehen Gáborunk is, meg Rákóczi fejedelmünk, Kodályunk, Bartókunk, s annyian szellemi kiválóságaink és nemzeti mártírjaink közül. Ez pedig aranyszabályként így summázható:
AZ EGYETLEN IGAZI TÖKÉLETESSÉG, AMIT MINDEN EMBER ELÉRHET ÉLETE SORÁN, ANNAK BELÁTÁSA, HOGY ISTENRE SZORUL, SZÜKSÉGE VAN ISTENRE. MIVEL NEM CSAK KENYÉRREL ÉL AZ EMBER.
Őszintén kívánom mindenkinek, s magamnak is, meg enyéimnek, testi és lelki rokonaimnak, hogy az ünneplés kultúrájának a megvalósítását kezdjük vagy folytassuk ezzel: ébredjünk rá újra és újra, s tegyünk is azért, hogy Istenre szorultságunkat, Isten-szükségünket, Jézus segítő eljövetelét igenlő, igénylő emberekké, néppé emeljük, neveljük, s ebben meg is tartsuk magunkat. Mert nem csak ÖNKÉPZÉS létezik, hanem ÖNNEVELÉS is. Ez a „legolcsóbb” humánbefektetés, aminek viszont mérhetetlenül nagy hozadéka van. Akkor nem csak Svájcban valósul meg az idézett adventi intés, útravaló, hanem a Kárpát-medencében is, legfőképpen benned és bennem, magunk között, s ez már valami: Nem elég rohanni, meg is kell érkezni, nem elég nyüzsögni, meg is kell nyugodni, nem elég vásárolni, fel is kell töltekezni!
Az ünneplés kultúrájának, az Isten általi tökéletesedésnek nagy az íve, beláthatatlanul teljes a hatóköre: benne vannak a lent és a fenn, a múlt-jelen-jövő emberei, az egykori pásztorok ott a betlehemi mezőn, s a távoli tájakról indult mágusok vagy csillagtudós bölcsek. Benne vannak a múlt prófétái és jövendő magyar nemzedékek, gyermekeink és unokáink. Tudatlan tudósok és tudós tudatlanok, LÉLEKÁGYAT, JÓSZÓ-BÖLCSŐT VETŐ ÉDESANYÁINK ÉS NAGYANYÁINK, pozitív erőket továbbadó édesapáink és nagyapáink. És persze a politikusok is, királyaink és fejedelmeink, meg Parlamentünk minden rendű és rangú tagja is.
EGY KIS TÖKÉLETESEDÉS MINDENKIRE BŐVEN RÁFÉR!
Ezért most adventi útravalóul az általunk választottaknak, közhatalom gyakorlására szavazatainkkal megbízottaknak is hadd szóljon itt a boldogmondások mértékadó bíztatása, önnevelési maximaként – minimumként. Szerzője egy sokat szenvedett, börtönviselt vietnami főpap: François-Xavier Nguyễn Văn Thuận (1928-2002). Döbbenetes, hogy térben-időben egyre távolabb tőlünk, mégis krisztusi egyetemes érvénnyel és minket is megszólító egyidejűséggel, pneumatikus szinkronitással tudta megfogalmazni igaz boldogmondásait. Adventi emberként szól most ő a mai adventi emberekhez, Hozzád, hozzám is. Meg őhozzájuk, akik ott „fenn” vannak. Hogy azok legyenek, aminek mondják is magukat!
NYOLC BOLDOGMONDÁS POLITIKUSOK HASZNÁLATÁRA
1. Boldog az a politikus, aki tudatában van felelősségének.
2. Boldog az a politikus, akinek nem kezdik ki jó hírnevét.
3. Boldog az a politikus, aki a közjóért dolgozik, nem pedig saját zsebére.
4. Boldog az a politikus, aki következetesen hű önmagához és megtartja választási ígéreteit.
5. Boldog az a politikus, aki előmozdítja népe egységét, összetartását, és meg is védi azt.
6. Boldog az a politikus, aki el tud hallgatni, ha kell, a választások előtt, alatt és utána is.
7. Boldog az a politikus, aki nem fél – elsősorban az igazságtól.
8. Boldog az a politikus, aki nem fél a médiától, mert az ítéletkor egyedül Istennek kell majd számot adnia.
ÍRTA: Dr. BÉKEFY LAJOS, a KDNP Protestáns Műhely külügyi titkára
