Rétvári Bence kijelentette: nem az a lényeg, hogy valakit a származása, társadalmi osztálya, vagy világnézete miatt deportálnak. A deportálások során, „a marhavagonokban mindegyik diktatórikus rendszer találkozik egymással”, mert közös alaptételük, hogy nem tisztelik az emberi méltóságot. A származást, a vallásosságot, a vagyoni helyzetet olyan üldözendő dolognak tartják, ami alapján bármilyen más emberi alapjogot, akár az élethez való jogot is, sárba tiporják – fogalmazott a kereszténydemokrata politikus.  

Az az erkölcsi tőkénk Nyugat-Európában, hogy voltak emberek, köztük 56 hősei, a pesti srácok, akik a kommunizmussal szembe mertek szállni. Kiemelte, a kelet és közép-európai országoknak kell következetesen és anyagi áldozatokat is hozva mindent megtenniük annak érdekében, hogy ne legyen kettős mérce, és a kommunizmus üldözötteire és áldozataira is úgy tekintsenek, mint a nácizmus áldozataira – hangsúlyozta az államtitkár. „A történelmi tények nem mennek el maguktól sem Párizsba, sem Brüsszelbe, sem Madridba, ahol ezeket közvetlenül nem élték meg” – fűzte hozzá.  

Felidézte, hogy az EU-országok igazságügyi miniszterei júniusi luxembourgi tanácskozásukon – magyar-lengyel-litván kezdeményezésre – fogadták el a totalitárius rendszerek által elkövetett bűncselekmények áldozataira emlékező dekrétumot. Augusztus 23-án, az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktum aláírásának évfordulóján tartották a totalitárius diktatúrák áldozatainak első nemzetközi emléknapját.  

Rétvári Bence kitért arra is, hogy kutatási projektek valósulnak meg, az Eurobarométer pedig a közeljövőben közvélemény-kutatást folytat majd a témában.  

Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter a konferenciát köszöntő levelében felidézte: hatvan éve, 1951. május 21-én kezdődtek meg a tömeges kitelepítések Budapestről; több mint 15 ezer embert űztek el otthonaikból, hogy helyükre kommunista káderek érkezzenek.  

A tárca vezetője kijelentette: az ötvenes évek eleje a történelem mélypontja volt, amikor magyar támadt magyarra, megsemmisült a jogállam, amelynek helyreállítása csak 1990-ben történt meg. Kiemelte: nem maradhatunk az elmúlt rendszer túszai, ki kell beszélni a tragédiáinkat, mert az ember nem csak azzal vétkezhet, amit elkövet, hanem azzal is, ha közömbösen elhallgatja a múltat. Amíg nem veszünk tudomást arról, hogy 1951-ben haldokló öregeket, és szülésből hazatért kismamákat is bevagoníroztak, addig nem következik be „az igazi emlékezet-fordulat”.  

Nem fogadhatjuk el a kommunista bűnök szőnyeg alá söprését – szögezte le a tárca vezetője, mint mondta:azoktól, akik az 50-es évek elején maguk alá gyűrték a nemzetet, egy halk bocsánatkérés sem hangzott el. Szükségünk van társadalmi önismeretre, hogy úgy adjuk át a történelmi tapasztalatokat az utókornak, hogy az valóban megélhető legyen a fiatalok számára, hogy mindenkiben kialakuljon a nemzeti szolidaritás érzése - írta levelében Réthelyi Miklós.  

Hantó Zsuzsa szociológus arról beszélt, hogy a társadalom atomizálási folyamatában új korszak kezdődött a kitelepítésekkel, már nemcsak egyéneket, hanem családokat is felelőssé tettek. A kitelepítés egy végiggondolt folyamat volt, amit mérhetetlen gyűlölettel hajtottak végre. A szociológus jogi abszurdumnak nevezte a történteket, amelynek során az érintettek minden ingó és ingatlan vagyonát elvették, az aktív keresők nem folytathatták korábbi foglalkozásukat, és csak mezőgazdasági munkát végezhettek.

Dabóczy András levéltáros azt mondta, hogy a levéltári adatokban nagyon sok a pontatlanság az életkorra, lakhelyre vagy foglalkozásra vonatkozóan, ami nehezíti a kutatómunkát.  

A fővárosból 1951. május 21. és július 18. között több mint 5 ezer családot, mintegy 15 ezer embert távolítottak el. A kitelepítetteknek pár óra alatt kellett a lakásaikat elhagyni, fejenként legfeljebb 250 kilogramm holmit vihettek magukkal.  

A hátrahagyott ingatlanok állami tulajdonba kerültek, az ingóságok részben állami tulajdonba, részben az elvett lakásokba költöző pártkáderek, ávósok tulajdonába kerültek.