Országunk hanyatlik, s ezt fájdalommal teli tehetetlenséggel szemlélem, miközben látom, tudom, mit kellene és lehetne tenni. Csak épp a 2006-os választáson a becsapott emberek nem nekünk adtak felhatalmazást. Volt azonban egy reménysugár, ez pedig az áprilisi népszavazás. Azóta tudhatjuk, hogy a változás ideje hamarosan el fog érkezni – véli töretlen optimizmussal Dr. Hoffmann Rózsa a Kereszténydemokrata Néppárt parlamenti képviselője.
– Mivel elégedett, mivel nem?
– Magyarország helyzete és általános állapota annyira leromlott, hogy sem polgárként, sem közéleti emberként nem lehetek elégedett semmivel. Amivel mégis: bárhol is fordultam meg az elmúlt parlamenti ciklus idején vagy a nyáron, azt tapasztaltam, hogy az emberek kezdenek mély álmukból ébredezni. Mind többen látják már, hogy becsapták őket, és – ki-ki vérmérséklete szerint – elkeseredve vagy felháborodva szidja a kormányt. Olyanok is, akik 2006-ban hatalomhoz juttatták őket. Ugyanők fogadkoznak, hogy soha többé nem fognak rájuk szavazni. Ami megint csak nem tölt el elégedettséggel, az az, hogy ezek az energiák még nem tudtak összegződni egyetlen nagy tiltakozó mozgalommá.
– Személy szerint mit ért el, mit nem, noha nagyon szerette volna…
– Nagyon szerettem volna, ha végre igazi fejlődést láthattam volna az iskolák világában. Ám azt kellett látnom, hogy a köz-, a felső- és a szakoktatásban tovább folytatódik a reformnak nevezett rombolás. És ellenzéki politikusként nem tehettem ellene mást, mint hogy szóltam, figyelmeztettem, interpelláltam – nem is keveset. Falra hányt borsó maradt. Miután a Kereszténydemokrata Néppárt az oktatásügyről gyökeresen másképp gondolkodik és egészen más irányt szeretnénk szabni a folyamatoknak, mint amit a szocialista–szabaddemokrata kormányzás tesz, mindazzal elégedetlen vagyok, ami e téren történik. Változatlanul nem tudom elfogadni azt a kommunista időkből megöröklött és mára tökélyre fejlesztett kormányzási módot, hogy a kérdéseket néhány ember dönti el, nincs semmiféle szakmai-politikai egyeztetés, az ellenzék szavát javaslatait pedig erőből leszavazza az elbizakodott többség.
A Parlament Oktatási és Tudományos Bizottsága ellenőrzési albizottságának elnökeként mindazonáltal elértem, hogy az alapfokú művészetoktatási intézmények (röviden a zeneiskolák) minősítési eljárására felfigyelt a közvélemény, és a minősítés második szakaszában több korábbi túlkapást orvosolt a Minősítő Testület. Nem értem viszont el azt, hogy a Parlament felelősségre vonja az Oktatási és Kulturális minisztert és csapatát a jogilag több ponton kifogásolható minősítési eljárás miatt: az albizottság szocialista többsége ugyanis leszavazta az ilyen értelmű elnöki indítványomat.
Mint a Parlament Magyar–Francia Baráti tagozatának és a Frankofón Parlamenti Közgyűlés magyar szekciójának elnöke elértem azt is, hogy intenzívvé váltak a parlamenti francia és frankofón kapcsolataink, és megnőtt hazánk tekintélye e nemzetközi szervezetekben. Az október 31-re tervezet parlamenti nemzetközi frankofón nap, amelynek előkészítésében elég komoly szerepet játszom, jól illusztrálja az itt bekövetkezett fejlődést.
Az elmúlt évre mégsem úgy tekintek vissza, mint egy sikertörténetre. Országunk hanyatlik, s ezt fájdalommal teli tehetetlenséggel szemlélem, miközben látom, tudom, mit kellene és lehetne tenni. Csak épp a 2006-os választáson a becsapott emberek nem nekünk adtak felhatalmazást. Volt azonban egy reménysugár az elmúlt ciklusban, amely még mindig világít: ez pedig az áprilisi népszavazás. Azóta tudhatjuk, hogy a változás ideje hamarosan el fog érkezni.
– Egy olasz dalt idézve: mégis, mit remél?
– Ezt a várva várt változást remélem 2009-ben. Tudom, nem lesz könnyű a romokon újra kezdeni. De bizonyos vagyok benne, hogy a felálló nemzeti kormány rövid idő alatt vissza fogja tudni adni az emberek hitét, ami óriási energiaforrás. Jobb kedvű nép sikeresen fog tudni ismét hazát építeni.
