Kétezer-hét óta él az a központosított tagdíjbevallási és befizetési rendszer, amelyben a munkáltató már nem közvetlenül a magánnyugdíjpénztár számlájára utalja tagdíjunkat, hanem első körben az adóhivatal által az államkincstárnál vezetett pénztári számlákra kerül a pénzünk, ahonnan csak egy beazonosítást követően írják jóvá egyéni számlánkon az összeget. Ha ez az azonosítás nem sikerül, akár hónapokig vagy évekig várhatunk arra a tagdíjra, amelyért már megdolgoztunk, és le is vonták tőlünk – írja a Magyar Nemzet.

A törvényi rendelkezés szerint ezek az összegek egy függőszámlára kerülnek, és a beazonosítást követően a tagdíjat hozammal növelve írják jóvá a nyugdíjpénztári tag egyéni számláján – ezt azonban jelenleg nem lehet ellenőrizni. Az viszont biztos, hogy az elmúlt két és fél évben folyamatosan százmilliárdos nagyságrendű összeget görgetett maga előtt a rendszer: volt olyan negyedév, amikor az összes magánnyugdíj-pénztári tagdíjbevétel 95 százalékát be nem azonosított tagdíjként tartotta nyilván a pénzügyi felügyelet. Az is bizton állítható, hogy ezek az összegek az adóhatóság vagy a nyugdíjpénztárak számláin parkolnak, azt viszont nem lehet ellenőrizni, hogy valójában kinek termelik a hasznot.

A magánember egyéni érdekén kívül másnak nem kifejezetten fontos, hogy a tagdíjak minél gyorsabban előkerüljenek, hiszen egy államkincstári számlán akár néhány napos csúszással is jelentős mértékben finanszírozható az államháztartás, míg a magánnyugdíjpénztárak akkor is levehetik saját hasznukat, ha az egyéni tagdíjat nem könyvelik le. Ráadásul mivel a jelenlegi rendszerben nevesítve van az, hogy a pénztárak kinek a pénzét fektetik be, elvben azt sem lehet kizárni, hogy a névhez köthető hozamokban jókora eltérést lehet realizálni a befektetési tevékenység során – mint tette azt annak idején Kulcsár Attila az elhíresült brókerügyben – olvasható a Magyar Nemzet Átverik a munkavállalókat címmel megjelent cikkében, amelyből további részleteket is megtudhat az ügyről.