A kereszténydemokraták tanácstalansága a romló választási eredményekben és politikai pozíciókban jelenik meg. A megújulás a kereszténydemokrácia létérdeke – írta a Mandineren megjelent írásában Navracsics Tibor uniós forrásokért és területfejlesztésért felelős miniszter.

Az alábbiakban Hollik István KDNP-s parlamenti képviselőnek, a Fidesz kommunikációs igazgatójának válaszát közöljük:

Amennyiben a nyugat-európai kereszténydemokrata pártok támogatottságából indulunk ki, akkor a (nyugat-)európai kereszténydemokrácia válsága nehezen tagadható evidencia. A kérdés azonban az, hogy ez egyet jelent-e magának a kereszténydemokráciának a küldetési válságával is? Véleményem szerint nem.

Navracsics Tibor írásában rámutatott, hogy a második világháború utáni európai újjáépülésben elévülhetetlen – szinte kizárólagos – érdemei vannak a kereszténydemokrata politikának és államférfiaknak. Azt is állítja ugyanakkor, hogy a kereszténydemokrácia hatott baloldali versenytársára és azt marxistából szociáldemokratává szelídítette. Ez talán a '90-es évekig így lehetett, de az elmúlt 20 évben ennek éppen a fordítottja igaz.

A marxista szellemi gyökérzetű európai baloldali-liberális politika szellemi fősodorrá szélesedett,

 

túlnyúlt a politikán, behatolt a médiába és a kultúrába, teljesen magáévá tette az európai birodalmi gondolatot. Kánont alkotott, ami képes volt igazodásra kényszeríteni és szekularizálni a kereszténydemokrata politikát. Kilúgozta pártjaikat, melyek mára kontúrtalan centrista pártokká váltak.

A nyugat-európai kereszténydemokrácia válsága tehát éppen abban áll, hogy megszűnt kereszténydemokratának lenni. Ez nem küldetési, hanem értékválság. Feladta a keresztény értékek politikai képviseletét és a helyére nem állított semmit. Ezek után nem csoda a politikai lejtmenet.

A 20. század legnagyobb – kereszténydemokrata ihletettségű – politikai innovációja a második világháború után kialakított európai együttműködés rendszere volt. Ez a 2008-as világgazdasági válságig valóban gyarapodást, jólétet és békét hozott az európai polgárok számára, akkor talán tűnhetett úgy, hogy

a kereszténydemokrata politika teljesítette küldetését. Ezek az eredmények azonban mára szétporladni látszanak.

 

Az unió szomszédjában háború zajlik, az európai versenyképesség romlik, gazdasága pedig egyre jobban lemarad a versenytársak mögött. Kiderült, az öreg kontinens által szolgaian átvett és alkalmazott (neo)liberális politika nem megoldás, hanem a probléma maga. Megfosztja Európát a kultúrájától. Gyengíti a nemzeti identitásokat az európai birodalom létrehozása érdekében, melyet a keresztény kultúra helyett, a tartalom nélküli „európai értékekre” épít. Márpedig, ha nincs közös hit, nincs közös alap. Ez az Európa homokra épül, nem kősziklára.

A kereszténydemokrata politika tehát nem küzd küldetési válsággal, sőt missziója aktuálisabb, mint valaha.

• Meg kell védenie a megtépázott európai jólétét, békét és szabadságot.
• Meg kell védenie a nemzeteket – hiszen azok mind Isten egy-egy gondolatai, és mint ilyenek pótolhatatlan értékek – és ellent kell állnia a birodalmi törekvéseknek.
• Meg kell védeni a család intézményét és a gyermekeinket!

Miért éppen a kereszténydemokrata politika képes minderre? Mert

ereje abban áll, hogy a keresztény értékek és kultúra hajlíthatatlan védelme mellett politikai pragmatizmus jellemzi.

 

A liberálisokkal szemben nem megváltoztatni akarja az embert, hanem megvédeni. Nem elvont problémákat akar megoldani, hanem az emberek mindennapi szükségleteire, azaz a valóságra reagál!

Ha valaki a fenti sorokban a magyar modellre ismert, az nem a véletlen műve. Jó lenne, ha ezt Nyugat-Európában is felismernék. Jobb későn, mint soha!