Hölvényi György, a Fidesz-KDNP EP-képviselője

– Ha jól tudom, az uniós intézményekben egyedül a néppárti vallásközi munkacsoport foglalkozik a járvány alatti egyházi szerepvállalás és szociális tanítás bemutatásával…

– Ez így van. Az, hogy létezik ez a munkacsoport, az Európai Néppárt egyik legrégebbi hagyománya. Ezen belül valósult meg az online tanácskozás is. A munkacsoportunk állandó tagjai vettek részt rajta, a különböző keresztény felekezetek – katolikus, protestáns, ortodox – szakértői beszéltek arról, hogyan élték meg a koronavírust, milyen válaszaik vannak a válságra. A munkacsoport társelnökeként számomra is rendkívül fontos volt, hogy ebben a bizonytalan időszakban mi az egyházak álláspontja. Hiszen egyértelmű, hogy a járvány számukra is óriási kihívást jelentett. A szentmisékhez és istentiszteletekhez csak virtuálisan lehetett csatlakozni. A személyes részvétel dimenziójának megváltozása nemcsak az egyházi szereplőket, hanem a polgárok millióit is súlyosan érintette. Ráadásul az állam több helyen meghatározta, milyen feltételekkel lehet szentmisét tartani. Évtizedek óta nem volt példa arra, hogy ebbe az állam bármilyen formában beleszóljon. Ez mindenképpen új, karakterisztikus jelenség, ami sok vitát szült.

– Az új helyzet új felismeréseket is hozott magával?

– Igen. Kezdjük a digitalizációval. A lezárás hónapjaiban online terek és lehetőségek nyíltak meg előttünk, amelyeket később is hasznosíthatunk. Eközben azonban a járvány rádöbbentett minket önmagunk törékenységére. Bár hatalmas tudással rendelkezünk, egy vírus az egész világunkat alapvetően megrázza és felforgatja. Manuel Barrios Prieto atya, a COMECE (Európai Unió Püspöki Konferenciáinak Bizottsága – a szerk.) főtitkára pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a vészhelyzetben az emberiség képes volt arra, hogy leálljon az élet megvédése érdekében. Szinte senki sem támogatta, hogy menjünk tovább, és aki eltávozik, attól majd elbúcsúzunk. Ez mindenképpen pozitív. Kiemelendő az is, hogy ebben a helyzetben sokan eljutottak hivatásuk legmagasabb csúcsaira. Orvosok, ápolók, tanárok, papok, a mindennapi ellátást biztosító vállalkozók. Én magam többször kiemeltem a szülők helytállását is. Érdekes, hogy róluk csak nagyon keveset beszélünk, pedig fantasztikus munkát végeztek. Miközben élt bennük a félelem, hogy esetleg elvesztik az állásukat, vagy éppen dolgozniuk kellett otthon, abban a szobában, amelyben a gyerekük tanult, csodálatosan helytálltak. Vészhelyzetben tehát az emberiség, minden korlátoltsága ellenére is, bizonyított.

– Mi volt az, ami önt különösen megérintette személyesen a mostani tanácskozáson?

– A járvány önmagában nem elegendő ahhoz, hogy az emberiség megváltozzon. Mégis fontos volt ez az időszak, mert sokakat elindított a változás útján. A mi tanácskozásunkon is szóba került egy újfajta szolidaritás lehetősége, illetve egyre többen sürgették az ökológiai, fogyasztási és életviteli változásokat. A beszélgetések során többször felmerült az is, mit akarunk az elmúlt hónapokból megőrizni. Egyhangúan a vírus csendjében megszületett hitbeli, életviteli felismeréseket emelték ki a résztvevők.

Nagyon érdekes az is, amit Jørgen Skov Sørensen, a nemzetközi protestáns-ortodox szervezet főtitkára (CEC) hangsúlyozott: mégpedig, hogy a járvány idején megerősödött a hit, intenzívebbé vált az imaélet. Az egyházaknak a remény és a fény hordozóivá kell válniuk. Ez eddig is tudható volt, de a vírus idején még egyértelműbbé vált. Sørensen azt is kiemelte, hogy az ember teremtett lény, léte az Istentől függ, erről pedig nem szabadna megfeledkeznünk. Sajnos az európai ember mégis nagyon gyakran így tesz. George Valcu, az ortodox egyház uniós képviseletének főtitkára pedig arról beszélt, hogy a gazdasági élet fokozatos újraindításával párhuzamosan a hitélet gyakorlását is teljesen szabaddá kell tenni, a korlátozásokat minél előbb fel kell számolni. Hangsúlyozta azt is, hogy az egyházaknak most különleges a felelősségük a bizonytalanokkal, a szenvedőkkel szemben.

– Ön mit emelt ki a hozzászólásában?

– Sok szó esett az ülésen a szolidaritásról. Szerintem a szolidaritás csak akkor ér valamit, ha felelősséget vállalok valakiért. A dolgoknak azonban sorrendjük van. Felelősséggel tartozom a környezetemben élő családtagom, utána a tágabb családom, majd a közösségem, régióm, országom iránt. Mindenki a saját környezetéből kiindulva tud felelősséget vállalni, erről az alapról épülhet valós, cselekvő szolidaritás. Ezeket azonban nem lehet átugrani. Nem tehetem meg azt, hogy a mellettem lévővel nem foglalkozom, de keblemre ölelem az egész világot. Az Európai Unió akkor tud valóban nagyot alkotni, ha alapjaiban erős. Ha én otthon gyenge vagyok, tehetetlen a rászorulókkal szemben, akkor hogyan tudnék segíteni a világ túlsó felén szenvedő gyerekeknek? A szolidaritás személyekhez kötődik, és rajtuk keresztül válik általánossá.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír