Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke, a KDNP Országos Választmányának elnöke

– Az Európai Unió stagnál, lélekszáma fogy, a tagállamok közötti viták újra és újra kitapinthatók. Új, kétes liberális ideológiák jelennek meg. Európa bajai sokfélék, de miből eredeztethetőek?

– A bajok meglehetősen régről erednek, de szembeötlővé igazán csak az elmúlt évtizedekben váltak. Látnunk kell ugyanis, hogy nyugaton már nagyon hosszú ideje zajlik a modern Európa egyik legfontosabb politikai hagyományának, a kereszténydemokráciának a kiüresedése, miközben ezzel párhuzamosan a Szovjetunió szétesésével megszűnő kommunista fenyegetés hiányában – a liberális elit támogatásának köszönhetően – a radikális baloldali ideológiák egyre inkább szalonképessé válnak.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a kommunizmus áldozatai emlékalapítvány hangulatvizsgálati jelentése, mely szerint a 2000-es években felnőtt amerikai fiatalok körében a szocializmus a legnépszerűbb társadalmi berendezkedést. A megkérdezettek 7 százaléka pedig ennél is tovább menve, kijelentette, hogy legszívesebben egy kommunista társadalomban élne. Ennek fényében már Bernie Sanders, a Demokrata Párt egyik elnökjelölt aspiránsának a kommunista rendszereket dicsőítő megnyilvánulásai sem tekinthetőek annyira meglepőnek.

– Az elmúlt hetekben tapasztalható black lives matter-mozgalom is ebből eredeztethető?

– Igen, az elmúlt években szinte napról napra felbukkanó, az utóbbi hónapokban igazán látványosan felerősödő és pusztító multikulti és antirasszista mozgalmak valójában ennek az eszmének a szülöttei.

Kollektív, osztályharcos szemléletű mozgalmak, melyek célja már nemcsak a jelen és a jövő megváltoztatása, hanem a múlt végleges eltörlése is.

Ezen mozgalmak legalább ugyanennyire veszélyes velejárója a kollektív bűntudatkeltés, a többségi társadalom állandó hibáztatása, miszerint a nyugati világ rosszul bánik a kisebbségekkel, a nőkkel és más jól vagy kevésbé jól körbehatárolható társadalmi csoportokkal.Ez a mindeddig verbális, de most már fizikai értelemben vett agresszió folyamatos védekezésre kényszeríti a társadalmak konzervatív és nem mellesleg már a hagyományos liberális rétegeit is. A defenzíva pedig értékfeladással jár, miként azt a Winston Churchill szobrát ért támadásokra adott reakciók is jelzik.    

– Az európai politikai elit, a döntéshozók hogyan kerülhettek ilyen helyzetbe?

– Azért is juthattunk el idáig, mert az ún. „politikai korrektség”, mely nemcsak új tabukat felállítva gátolja a vitát, hanem egyúttal igyekszik kitörölni a hagyományos keresztény értékeket is – aláásta a nyugati társadalmi berendezkedéseket és sokan még ha gondolják is, de kimondani már nem merik az igazságot. A „politikai korrektség” szinte egyeduralkodó erkölcsi abszolútummá vált, nem kímélve sem embert sem

Alister McGrath északír teológus fogalmazta meg, hogy amint eltűnik Isten ideája a társadalom valami mást, egy másik fogalmat emel transzcendens szintre, azért, hogy morális és spirituális felsőbbrendűségét biztosítsa. Ma éppen ennek a kísérletnek a szörnyű eredményeit láthatjuk az Európai Unió néhány tagállamában is.

– Az európai kultúra is számos eddig nem látott kihívás elé néz (migrációs válság, koronavírus-járvány, társadalmi feszültségek stb.) Magyarország milyen utat járhat be a térségben?

– A jövő Európája két olyan kérdésről fog szólni, amikre csak együtt tudunk választ adni. Ezek a demográfia és a biztonság.

A koronavírus járvány és az azzal összefüggő sokk jelezte, hogy napjaink globalizált gazdasága törékenyebb, mint gondolnánk. A szinte végtelenbe nyúló termelési láncok megszakadása teljes iparágak kényszerű leállásához vezetett, amelyek újraindítása napjaink legnagyobb kihívása.

Meggyőződésem, hogy a jövőben a Wilhelm Röpke kereszténydemokrata közgazdász által lefektetett, a mérték és az arány elveire nagyobb hangsúlyt helyező gazdaságpolitika fog előtérbe kerülni, melynek egyik leglátványosabb eredményeként a termelés és a fogyasztás földrajzi értelemben közelíteni fog egymáshoz. Ebben a helyzetben a kereszténydemokrata politika egyértelmű célja a hazai termelők támogatása, mely természetszerűleg az ellátásbiztonságot is növeli.

A kereszténydemokrata gazdaságpolitika – szemben a neoliberális szemlélettel – elsődlegesen embereket és nem fogyasztókat, piaci szereplőket lát, ezért a biztonság kérdését sem lehet csak és kizárólag materiális oldalról megközelíteni. Az anyagi biztonság és ezáltal a tervezhető jövőkép természetesen számunkra is alapvető, de a személyes és társadalmi biztonság kérdését az nem írhatja felül. Ezért is kezelte a kormány a koronavírus-járvánnyal összefüggő védekezés során minden mást megelőző prioritásként az emberi életek védelmét.

– A kereszténydemokrácia eszméje és  képviselői hogyan tudnak ebben segíteni?

– Mi kereszténydemokraták azt is valljuk, hogy az emberi életnek nem csupán materiális, hanem szellemi-, ha tetszik létfeltételei is vannak. Ezeket a létfeltételeket alakította át már a tömeges migráció Nyugat-Európa számos államában, s ha a demográfia trendeket nézzük, akkor helyenként ez már visszafordíthatatlannak mondható.

A demográfia szempontjából – az imént említett migráció miatt – a hazai népesség növekedése kulcsfontosságú kérdéssé vált. E téren a Fidesz-KDNP által bevezetett családtámogatási rendszer igen kedvezőnek mutatkozik. Mutatóink azonban sajnos még így sem érik el a hosszú távú fennmaradáshoz szükséges arányt.

Ezért egyértelmű, hogy a gyermekvállalás fizikai és anyagi akadályainak elhárításán túl szemléletváltásra is szükség van.

Az előttünk álló negyedszázad meghatározó kereszténydemokrata feladata lesz az ehhez a szemléletváltáshoz szükséges szellemi alapok kimunkálása, melynek során nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a demográfiai sikeresség szoros összefüggést mutat a valláshoz fűződő kötelék erejével.   

Meggyőződésem, hogy ezt a szellemi fordulatot innen, Közép-Európából lehet és kell végrehajtani, mert csak itt maradt meg olyan keresztény gyökerű társadalom, mely erre képes lehet. Ha ez nem sikerül, akkor 25 év múlva Nyugat-Európa iszlamizációja minket is elér. Tehát nemcsak a népesség fogyását kell megállítani, azt növekedésbe fordítani, hanem meg kell erősíteni hitünket és meg kell teremtenünk, le kell raknunk a 21. századi kereszténydemokrácia alapjait is.    

– A migrációs válság óta gyakorta hangzik el, hogy Magyarország – és a Közép-Kelet Európai régió – ragaszkodik keresztény vallásához és kultúrájához, de ez mennyire van így a valóságban? Hogyan erősíthetjük meg hitünket és az Isten-keresőket?

– Európában a vallásosság, különösen a keresztény felekezetekhez való tartozás hosszú ideje csökkenőben van, sőt az elmúlt évtizedekben ez a folyamat drámaian felgyorsult. Sajnos e téren a közép-európai régió és benne Magyarország sincs jó helyzetben.

Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az ország túlnyomó többsége nem gyakorló keresztény, az újraevangelizálás pedig a jelen körülmények között lehetetlennek látszik. A hívek számának növelése mellett tehát választ kell találnunk arra is, hogy mit jelent a keresztény kultúra gyakorló keresztények nélkül. Ez a két kihívás valahol összefügg, ugyanis ha a keresztény kultúra fogalmát – nem hívők számára is – képesek vagyunk tartalommal megtölteni, ahhoz társadalmi és politikai célokat rendelni, akkor van esélyünk arra – az egyházak áldozatos munkája mellett – hogy ismét gyarapodjanak és virágozzanak vallási közösségeink.

A migrációs válsággal összefüggésben az is nyilvánvalóvá vált, hogy a hívők mellett létezik egy olyan társadalmi réteg, amelynek tagjai ugyan nem hívők vagy nem gyakorolják vallásukat, de klasszikus értelemben mégsem tekinthetőek ateistának.

Ezek az emberek a hétköznapokban kulturális örökségként elfogadják a keresztény egyházak társadalmi tanítását és az azokból sarjadó hagyományokat, de lelki életüket nem ennek alapján élik.

A magyar kormány 2010 óta számos lépést tett az egyházak társadalomban betöltött hagyományos szerepének helyreállítása érdekében, legyen szó akár az oktatásról, akár a szociális ellátásokról.

Szimbolikus jelentősége van annak is, hogy a 2011-ben elfogadott Alaptörvény nemzeti imádságunk első sorával kezdődik és ezáltal Isten nevét beemeli a magyarság legfontosabb közjogi dokumentumába. Ez nemcsak értékválasztás, hanem értékközvetítés is, mely meggyőződésem szerint akkor lehet sikeres, ha az egyházak és a politika képes egymás autonómiáját is tiszteletben tartó partneri módon együttműködni. Ennek hiányában Európa nemcsak keresztény hitét, hanem keresztény szellemi alapjait is el fogja veszíteni, mert a liberális globalisták a nemzetekben és az egyházakban, pontosabban az identitással rendelkező hívek közösségében látják utópisztikus álmaik megvalósulásának kerékkötőit.

– Melyek azok a legfontosabb elvi, nemzeti és gazdasági értékek, melyeket semmiképpen sem szabad veszni hagyni a következő évtizedekben?

– A jóslás mindig nehéz dolog, különösen a jövőt illetően, fogalmazta meg egykoron oly találóan Niels Bohr. A jelenlegi tendenciák szerint azonban valószínűsíthető, hogy Kína felemelkedésével világunk ismét kétpólusúvá válik. Európa és benne Magyarország két – még nem tudni biztosan, hogy vetélkedő vagy együttműködő – szuperhatalom közé fog ékelődni, mely alapvetően meghatározza majd az elkövetkezendő évtizedek politikai lehetőségeit.

Hazánk számára éppen ezért továbbra is kulcskérdés marad a nemzeti függetlenség megőrzése.

Ez azonban nem elzárkózást, hanem az együttműködés keresését kell jelentse majd, mind az Egyesült Államokkal, mind Kínával. A pragmatikus gazdasági együttműködés mellett mindenképpen arra kell törekednünk, hogy az ne vezethessen beolvadáshoz, s miként a történelem folyamán két nagyhatalom között, ha áldozatok árán is, de képesek voltunk nemzeti, keresztény identitásunkat megőrizni, úgy a jövőben is ezt kell tennünk.

Az identitás megőrzésének az alapja pedig amióta világ a világ, a család.

Éppen ezért az általánostól a konkrét felé haladva, ha valamit az elmúlt 10 év kormányzati munkájából külön ki szeretnék emelni, mint elsődlegesen megőrzendő elvi, nemzeti és gazdasági értéket, akkor az nem lehet más, mint a 2010 óta létrejött komplex családtámogatási rendszer.     

A családi adózás bevezetésének, valamint az anyasági és otthonteremtési támogatások köre bővítésének és más hasonló juttatásoknak köszönhetően Hazánk a családtámogatási célokra GDP-arányosan az Európai Unió legtöbbet fordító államai közé került.

Szellemi elődeink, a Demokrata Néppárt képviselői már a második világháború befejezése előtt is megfogalmaztak a maihoz igencsak hasonló javaslatokat, így nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy családpolitikánk kereszténydemokrata alapokon nyugszik.

Ha ezt a vívmányunkat nemcsak megőrizni, hanem továbbfejleszteni is képesek leszünk, akkor hiszem, hogy miként Orbán Viktor miniszterelnök úr is többször megfogalmazta, Magyarország valóban a 21. század nyertesévé válhat.

Tóth Gábor