Azbej Tristan, üldözött keresztények megsegítéséért felelős helyettes államtitkár

A negyedik Orbán-kormány megalakulása idején hogyan kell elképzelnünk az Üldözött Keresztények Megsegítéséért Felelős Helyettes Államtitkárság jövőjét?

Az interjú elkészültekor nem számolhatok be mindenről, hiszen ennek megvan a jogalkotási rendje, részemről pedig tiszteletlenség lenne idejekorán bármit is nyilatkozni. Azt azonban bátran elmondhatom, hogy az üldözött keresztényeket megsegítő kormányzati program folytatódni fog, aminek a legerősebb jele, hogy a harmadik Orbán-kormány utolsó döntése egy erre irányuló vállalás volt: a Ninivei-fennsíkon fekvő Alkos városában egy megrongálódott iskolát fognak magyar támogatással újjáépíteni és kibővíteni. Ebben az iskolában üldöztetésből visszatérő keresztény és – ami szintén nagyon fontos – ide menekült jazidi gyerekek fognak tanulni.

Mivel Magyarország keresztény kultúrájú ország, a kormányzat pedig kereszténydemokrata kormány, ezért ez, ha úgy tetszik, becsületbeli ügy.

Zászlóshajó projektünk, az iraki Tell-Aszkuf város újjáépítése nemrégiben befejeződött. Ez egy olyan város, ahol az épületek többségét az Iszlám Állam terrorszervezet rombolta le. Több száz lakóházat sikerült helyreállítani, az onnan elüldözött ezerháromszáz családból ezer visszatért. Erre egyébként jóval kevesebb pénzt kellett fordítanunk, mint amennyibe például ezeknek az embereknek az európai integrációja kerülne az unió adófizető polgárainak.

Említette, hogy a jazidi gyerekek segítése kiemelten fontos, de a kérdésben járatlanok számára, kérem, világítsa meg, hogy pontosan miért az?

Abból indulnék ki, hogy miért foglalkozunk egyáltalán a keresztények megsegítésével.

A kereszténység a világon a legüldözöttebb vallás, ezt kutatások sora támasztja alá. A világszerte a vallásuk, lelkiismereti meggyőződésük miatt üldözöttek többsége keresztény. Ehhez képest a keresztény kultúrájú országok nem vállalták fel az elnyomásban, kisebbségi létben élő testvéreik megsegítésének feladatát, ezért fontos, hogy Magyarországnak volt bátorsága ezt megtenni. Ha egy szunnita embert üldöznek a vallási meggyőződése miatt, erős öbölmenti országok támogathatják, mint például Szaúd-Arábia. Ha egy síita embert üldöznek, ott van a regionális síita nagyhatalom, Irán. A keresztény emberek esetében adná magát, hogy a nyugati világ tegyen lépéseket, azonban ezek az országok mindezidáig nem feleltek meg ennek az erkölcsi kötelességüknek. Magyarország elsőként lépett az ügyben. Amellett, hogy kiemelten foglalkozunk a keresztényekkel, a segítségünk, emberiességünk nem lehet személyválogató, ezért a Hungary Helps ernyőprogram, minden nélkülözést szenvedő emberen igyekszik segíteni. És ezen a ponton térnék rá a jazidi emberek megsegítésére: ők azok, akik talán a keresztényeknél is súlyosabb üldöztetést szenvedtek el, elsősorban az Iszlám Állam terrorszervezet rémuralma alatt. Míg a terroristák több esetben felajánlották az elvándorlás lehetőségét a keresztényeknek, a jazidiket egyből gyilkolni kezdték, hiszen míg a keresztények „a könyv népe”, a jazidiket „ördögimádó szektának” tartják. Ők éppúgy nem kaptak segítséget, mint a keresztények, azzal a különbséggel, hogy esetükben nincs is olyan ország vagy hatalom, amely a megsegítésüket felvállalhatná.

Alapvetően két irányból éri kritika a kormány szakpolitikáját: az egyik azt mondja, hogy itthon is vannak szép számmal szükséget szenvedő emberek, az ő megsegítésüket mindenki más elé kell helyezni – és valljuk be, tényleg van tennivaló.

Olyan is előfordult már, hogy ugyanaz a médium huszonnégy órán belül két egymásnak teljesen ellentmondó kritikát is megfogalmazott a programunkkal kapcsolatban: egyszer azt mondták, hogy túl sok forrást fordítunk az üldözött emberek megsegítésére, majd néhány óra múlva azt, hogy túl kevés pénzt áldozunk rájuk. A valóságot legjobban az iskolaépítési programmal tudom illusztrálni. Az alkosi iskolának a háborús pusztítást követő újjáépítésére a magyar kormány egymillió dollárt adományoz, amely elegendő ahhoz, hogy több száz, egyébként menekültsorsa kényszerülő család visszatérését segítse, hiszen az iskola ehhez elengedhetetlen feltétel. Ha összevetjük ezt a tavaly szeptemberben bejelentett hazai iskolafejlesztési program nagyságrendjével, azt látjuk, hogy az összeg, amivel egy komplett Közel-keleti közösséget megmentettünk, a teljes hazai beruházás-sorozat ezrelékével ér fel. Ezt helyes és arányos megközelítésnek tartom. Keresztény nemzetként kötelességünk az, hogy a mindenki által magára hagyott embereken segítsünk, ugyanakkor a magyar kormány elsődleges kötelessége értelemszerűen a magyar emberek boldogulásának elősegítése. Ha az egészségügyet vesszük alapul, hasonló képet látunk. Iraki programunk keretében néhány százmillió forinttal támogatjuk egy olyan kórház gyógyszerellátását, amely belső menekülteket gyógyít. Ha ezt összevetjük azzal, hogy 2010 óta Magyarország saját határain belül több, mint ötszázmilliárd forintot fordított az egészségügyi infrastruktúra fejlesztésére, akkor ismét ugyanazokat az arányokat látjuk. Számunkra ez kis adomány, számukra azonban életmentő segítség!

A másik irányzat szerint álságos és képmutató, amit csinálnak, a valódi segítség az lenne, ha lebontanák a kerítést és nagy számban fogadnánk be menekülteket…

Úgy gondoljuk, hogy az ellenőrizetlen, illegális és javarészt gazdasági indíttatású migráció olyan jelenség, amely senkinek sem jó, sőt, mindenki számára fenyegető: mind a befogadók, mind az érkezők számára. A befogadó országoknak óriási szociális nyomást jelent, párhuzamos társadalmak létrejöttéhez, ezen keresztül pedig társadalmi feszültségekhez vezet, illetve a migrációs hullámmal együtt egy kis hányadot kitevő, mégis, tragikus hatást kiváltó réteg is beérkezik: az extremista, erőszakos cselekedetekre hajlamos személyek, akik több esetben terrorszervezetekkel is kapcsolatban állnak. Az elmúlt évek történései ezt alátámasztották. Amikor megkérdezzük az üldözött keresztények képviselőit, hogy milyen típusú segítséget várnak tőlünk, ők alapvetően azt válaszolják, hogy szeretnének megmaradni őseik földjén.

Ehhez biztonságra és infrastrukturális újjáépítésre van szükség. Sokan kitartanak, helyben maradtak és várják az újrakezdés lehetőségét. Sokan vannak olyanok is, akik elmenekültek valós válsághelyzetekből, de várják annak a lehetőségét, hogy egy konszolidációt követően hazatérhessenek. Tőlünk tehát a helyben történő segítséget kérik, ezért ezt kell tennünk. A közelmúltban részt vehettem egy találkozón, melyen Orbán Viktor miniszterelnök fogadta Jean-Clément Jeanbart aleppói melkita érseket. Érsek atya már-már könyörögve kérte, hogy Magyarország tegyen meg mindent a migráció fokozódásának elkerüléséért. Tapasztalata szerint ugyanis a bevándorlást támogató – akár jószándékú – szervezetek elvégzik azt, amit az Iszlám Állam terrorszervezet nem tudott megtenni, ugyanis az aleppói keresztény közösség elveszíti fiataljait, így elveszti az újjáéledés reményét is, végső soron pedig megszűnik a keresztény jelenlét a kereszténység bölcsőjében. A mi hozzáállásunk, ami egy szigorú migrációs politikát párosít egy adakozó humanitárius politikával, nem csak erkölcsi megfontolásból, hanem a praktikum és a biztonság szempontjából is a leghelyesebb minden érintett számára.

Miért nem mondhatjuk azt, hogy a magyar állam feladata az infrastrukturális helyreállítás támogatásában merül ki, az azonban, hogy egy keresztény közösség megmarad-e, az a keresztény egyházak megoldandó feladata?

Még az újjáépítésekben is az egyházakkal együtt segítünk, de ismét hangsúlyozom: Magyarország a Hungary Helps program keretében nem csupán a keresztényeket támogatja. A humanitárius ernyő, amelyet ez a program jelent, igyekszik minden közösséget segíteni, ezt Heltai Péter utazó nagykövet úr is folyamatosan hangsúlyozza. Természetesen kiemelt küldetésünknek tartjuk – a fentebb már említett okokból – a keresztény közösségek megsegítését, de ennek hátterében ott található az is, hogy a támogatott afrikai és közel-keleti keresztény közösségek sok esetben régióik legsérülékenyebb közösségei.

Ha általánosabb támogatáselosztási elvet követnénk, az nem lenne alkalmas ezen közösségek megmaradására, ők külön figyelmet és törődést igényelnek, amit a magyar állam az általunk vezetett programokon keresztül, egyházi partnerekkel valósít meg. Ennek leglátványosabb példája az iraki kurdisztáni Erbíl iskolájának felújítása, ami a magyar hívek adományaiból, a Magyar Katolikus Püspöki Kar felajánlásából és ezeket kiegészítve kormányzati felajánlásból történhetett meg.

Hogyan történik a programalkotás, mi alapján választják ki a támogatandó projekteket?

Az alapelvünk az első perctől fogva az, hogy ott segítsünk, ahol a legnagyobb szükség van a segítségre, ahol a támogatás a legsürgetőbb. A keresztény közösségek megmaradása a túlélés, a „valahol élés” és a „valamiből élés” hármasságára épül. Előbb túl kell élniük a legdrámaibb időszakokat, ezért az első támogatási projektjeink humanitárius gyorssegélyek voltak Libanonba, Szíriába, Irakba. A második fokozat az újjáépítési projekteket fedi le, amik a legnagyobb projektjeink Irakban, Szíriában és Nigériában. A következő lépcsőfok lehet a tartós megmaradáshoz szükséges helyi gazdaság újjáépülése, így jelenleg ezeket a programokat kell megtervezni. Ebbe magyar cégeket is szeretnénk bevonni, hogy a humanitárius célkitűzések gazdaságpolitikai célkitűzésekkel párosuljanak egy nyertes-nyertes helyzetben. A helyettes államtitkárságon a munkatársaim egy része olyan elemző és kutató, akik szakavatott módon tudják felmérni és bemutatni a projektek hátterét és szakértő véleményükkel alapozzák meg a soron következő támogatási módokat.

Természetesen elsősorban a magyar társadalom irányába tudják kommunikálni a szükséget szenvedő közösségek helyzetét, de ez mégiscsak egy tizenötmilliós közösség a nagyvilágban. Feladatának tekinti, hogy az üzeneteket a magyar nyelvterületeken túl is kommunikálják, például a nyugati társadalmak számára?

Nagyon fontos feladatomnak tartom, hogy felhívjuk minderre a figyelmet. Kis ország vagyunk, korlátozott erőforrásokkal, látható, hogy Magyarország egyedül nem lesz képes megoldani minden problémát, és nem is várható el tőle. Ezért arra törekszünk, hogy bemutassuk a megoldandó helyzeteket a döntéshozóknak és a szélesebb nyilvánosságnak egyaránt, ahogy bemutatjuk a programunkat is, amely már számos esetben bizonyította hatékonyságát.

Követik a példát? Milyen visszacsatolásokat kap?

Két részre bontanám a missziónk ezen ágát: az egyik a szemléletformálás, a másik egy nagyon komoly diplomáciai munka. Az általános szemléletformálás kapcsán azt vesszük észre, hogy a nyugati világban élő átlagember nem is tud a problémáról, sok helyen el is rejtik ezt a tényt, mert egyes narratívákba nem fér bele az, hogy a kereszténység egy üldözött vallás. Ezért is fontos az a misszió, amit az Önök hírportálja is magára vállalt, hogy angol és magyar nyelven beszámol a keresztényeket érintő atrocitásokról, támadásokról, a keresztényüldözés létező jelenségéről és azokról a kezdeményezésekről, amelyek igyekeznek ezt a problémát kezelni – ezért is támogatjuk örömmel ezt a munkájukat.

Mi volt a legutóbbi konkrét lépés, amelyet megtettek, hogy minél szélesebb körhöz eljuttassák a keresztényüldözés valóságát?

New Yorkban mutattuk be azt a kiállítást, amelynek anyagát a Magyar Nemzeti Múzeum és a Migrációkutató Intézet munkatársai állították össze a támogatásunkkal. A tárlat modern megközelítésben mutatja be a keresztényüldözést. New Yorkban Bashar Warda erbíli káld katolikus érsekkel közösen nyitottuk meg a kiállítást. Az érsek beszédet is mondott, amely jól szimbolizálja azt, hogy elsősorban nem is nekünk kell beszélnünk, hanem minél több lehetőséget kell biztosítanunk az érintetteknek, hogy maguk szóljanak. A másik rész a diplomáciai munka: meg akarjuk győzni a nyugati országokat és a nemzetközi szervezeteket, hogy az üldözött keresztények megmentése érdekében azonnali cselekvésre van szükség. A legtöbb helyen sajnos falakba ütközünk, de volt, ahol áttörést értünk el.

Az Egyesült Államok kormánya éppen ezekben a napokban kezdi el azt az üldözött keresztényeket megsegítő programját, ami több elemében kifejezetten a magyar program működését követi.

Az Európai Unióban sajnos nem sikerült elérni ugyanezt az áttörést, ami jól mutatja a Brüsszelben sok esetben tapasztalható képmutató hozzáállást a migráció és az ahhoz kapcsolódó humanitárius kérdések problémahalmazához. Ugyanakkor előrehaladott tárgyalásokat folytatunk a V4-es országokkal és olyan országokkal is megtörténtek kormányzati kapcsolatfelvételek, mint például Olaszország. Úgy vélem, meg kell szólalnia a nyugati keresztény kultúrájú országok lelkiismeretének és a cselekvés mezejére kell lépniük.

A nyugati keresztény kultúrájú országok egy részének lelkiismerete mélyen alhat, sok esetben az sem feltétlenül éri el a társadalmak ingerküszöbét, ha a keresztény szimbólumok helyben kerülnek háttérbe. Feladatuk ezekre a jelenségekre is rámutatni?

A helyettes államtitkárság missziója a fizikai üldöztetést, illetve súlyos és veszélyes mértékű hátrányos megkülönböztetést elszenvedő keresztény közösségekre terjed ki, tehát ezek a nyugati jelenségek nem tartoznak a kormányzati program fókuszába. Ugyanakkor, mint kereszténydemokrata közszereplő, természetesen van véleményem.

Megosztaná velünk?

A nyugati társadalmakban dominánssá váló eszmei irányzatok először csak megtagadták a keresztény kulturális gyökereket, velük együtt a keresztény társadalmi tanítás értékeit, majd szembefordultak velük. Ez vezetett a következő lépéshez, amely a szimbólumok üldözése. Több országból hallottuk, hogy kormányzati tisztviselő nem viselhet keresztet, mert végső soron ki is rúghatják érte. Megtörténik a lelkiismereti szabadság korlátozása is. Magánszemélyként azonban ez ellen fel kell emelnünk a szavunkat. Remélem, odáig nem jut el a helyzet, hogy a programunk támogatási célterületévé válik európai vagy amerikai ország…

„Mivel Magyarország keresztény kultúrájú ország, a kormányzat pedig kereszténydemokrata kormány, ezért ez, ha úgy tetszik, becsületbeli ügy.”

Megtörténik-e, hogy a színfalak mögött, informális környezetben elismerő szavakat kap nyugati kollégáitól?

Bárkit kérdez a kormányzatban, gyakori élményként fognak beszélni erről a jelenségről. Sokszor megtörténik, hogy a színfalak mögött elismerően szólnak a munkánkról, a politikánkról, sőt, bizonyos esetekben irigykedésüknek adnak hangot, amiért mi ki merünk mondani olyan dolgokat, amiket a píszí politikai véleménydiktatúrája máshol nem enged. Én magam is tapasztalom, hogy a tárgyalóteremben, a nyilvánosság előtt tévesen azt állítják, hogy a Hungary Helps csak egy csoportot támogat, hogy diszkriminatív, majd ugyanezen kollégák négyszemközt gratulálnak a programunkhoz és tiszteletüket fejezik ki.

Minek kell bekövetkeznie ahhoz, hogy ezeket a megjegyzéseket nyilvánosan is kimondhassák?

A kollégák mentségére legyen mondva, hogy nem rendelkeznek olyan erős demokratikus felhatalmazással, mint a magyar kormány, s hogy ennek hatására bátran szembe menjenek a politikai korrektség véleménydiktatúrájával. A mi teendőnk, hogy szembesítjük a helyenként képmutató, helyenként információhiánnyal küzdő nyugati közvéleményt a valósággal.

Újra és újra el kell mondanunk, hogy több mint százmillió keresztény ember szenved a diszkrimináció és üldöztetés miatt, és azt sem szabad elhallgatnunk, hogy vannak már bizonyítottan hatékony programok.