Hetven évvel ezelőtt, 1951. április 18-án írták alá az Európai Szén- és Acélközösség megalapításáról szóló párizsi szerződést, amely közvetlen előfutára volt az alig néhány évvel később, a római szerződéssel életre hívott – a ma ismert Európai Unió elődjének tekinthető – Európai Gazdasági Közösségnek.

Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke, a KDNP Országos Választmányának elnöke

Az európai földrész egyesítésének egykori előmozdítói olyan emberek voltak, akiket mély keresztény hitük formált: Konrad Adenauer, Alcide de Gasperi és Robert Schuman. Ez a megállapítás olyannyira igaz, hogy utóbbi két személynek a katolikus egyházban a boldoggá avatási eljárása már kezdetét is vette.

Ennek ismeretében teljesen érthető és egyben szimbolikus üzenete is van annak, hogy 1951-ben a tárgyalások megkezdése előtt a három államférfi egy Rajna-parti bencés kolostorban találkozott, hogy elmélkedjenek és imádkozzanak. Mindannyian tudatában voltak annak, hogy a második világháborút követően, az egyik győztes nagyhatalom, a Szovjetunió kommunista diktatúrájának árnyékában Európa újjáépítése csak akkor lehet sikeres, ha az szilárd, mindenkinek elfogadható alapzaton nyugszik.

Az európai integráció kereszténydemokrata alapító atyái: Alcide de Gasperi, Konrad Adenauer és Robert Schuman az Európa Tanács ülésén Strasbourgban, 1951-ben

Eltökélten

hittek abban, hogy az ókori görög demokrácia ideája végül az Isten előtti – nemeken, fajokon, osztályokon átívelő – egyenlőségre és a társadalom tagjainak a személyes részvételére és felelősségére épülő modern kereszténydemokráciában tud kiteljesedni.

A görög filozófiából azt is megtanulták, hogy a politikai konfliktusok megoldásának a leghatékonyabb módja a logikus érvelésen alapuló, egymás megértésére törekvő vita, majd az elveik megőrzésével megkötött kompromisszum.

Az antik Róma hagyatékaként azt is tudták, hogy a kompromisszumok csak akkor időtállók, ha azokat szerződésbe foglalják, és mindenki tiszteletben tartja a pacta sunt servanda, azaz a szerződés kötelez elvét. Az alapító atyáknak ez elsődleges történelmi tapasztalat is volt, mert miként azt a de Gasperitől származó idézet fogalmazza: 1919 és 1939 között hetven-egynéhány nemzetközi szerződést kötöttek, de mindegyik puszta papírlappá változott, amikor alkalmazni, betartani kellett volna azokat.

Pontosan tudták, hogy a szerződések betartásának a legjobb módja nem a kényszer és az erőszak, hanem az, ha a felek erkölcsileg is képesek azonosulni az abban foglalt célokkal és kötelezettségekkel.

Ez a közös morális alap az alapító atyáknak egyértelműen a keresztény etika volt.

Ezek után érdemes feltenni a kérdést: hét évtizeddel a párizsi szerződés után hol tart most Európa, mi valósult meg az alapítók álmából?

Egy szűk körű, a gazdaság csupán néhány szegmensét átfogó együttműködésből mára egy rendkívül szerteágazó, a kontinens szinte egészét behálózó közösséggé nőtte ki magát az Európai Unió. Az egyik, ha nem a legfontosabb célját, a béke megőrzését sikerült megvalósítania. Hiszem, hogy a jelenlegi béke nem a háború hiánya, hanem annál több, s ha nem is tökéletes, de igazságosabb rendet biztosít, mint az elmúlt évszázadok erőszakos konfliktusaival terhelt Európája. Ez a béke évtizedekig – a radikális iszlám előretöréséig – mindannyiunknak a hétköznapok biztonságát jelentette, kontinensünket pedig a világ legélhetőbb otthonává változtatta. Olyan hellyé, ahol az emberi méltóság tiszteletben tartása mellett a teremtett környezet védelmére is fokozott figyelem hárul, s ahol a döntések meghozatalakor a következő generációk jövőjére is tekintettel vannak. Az egységes piac és az uniós támogatási rendszer pedig annak a reményével is kecsegtetett, hogy a gazdasági értelemben eltérő fejlettségű területek, régiók és országok közötti különbségek idővel majd mérséklődnek.

A nagyszabású célok végül egyre szélesebb körű intézményi hátteret igényeltek, miközben a bővülő infrastruktúrából sokan azt a téves következtetést vonták le, hogy minden meglévő nehézség leküzdhető csupán a tagállamok közötti koordináció központosításával. Sokan őszintén hitték és hiszik ma is, hogy minden probléma megoldását egy egységesebb és központosítottabb Európa jelentheti.

Hölvényi György, a KDNP európai parlamenti (EP-) képviselője a 2019-es EP-választások után az Európai Parlament plenáris ülésen Strasbourgban (Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd)

Az integráció mélyítését célzó politika számára azonban a 2008-as pénzügyi és gazdasági krízis, valamint annak kezelése, azt követően pedig a 2015-ös migrációs válság súlyos csapást jelentett, amit betetőzött a 2016-os brexit-népszavazás. Így érkeztünk el 2020-ba, a brexit és migrációs válság által megtépázott Európába, melynek a világméretű koronavírus-járvány negatív hatásaival is szembe kellett néznie. A járványkezelés és az oltások beszerzése, valamint előállítása körüli anomáliák – elég csak az AstraZeneca-vakcinák kiviteli korlátozásával kapcsolatos brüsszeli botladozásra vagy az engedélyezési eljárás körülményességére gondolni – pedig tovább erősítették az euroszkeptikusokat.

Egy az Euronews hírcsatorna által készíttetett, 2020. októberi felmérés szerint

az euroszkeptikusok aránya már harminc százalék körül jár, miközben csak minden második német és harmadik olasz, illetve francia véli úgy, hogy több jót kap az integrációtól, mint rosszat.

A németek 58 százaléka ennek ellenére hisz az európai egységben, és véleményük szerint az Egyesült Királyság polgárai rosszul döntöttek, amikor elhagyták az Európai Uniót. A megkérdezett olaszok, franciák többsége szerint viszont a szigetországi választók jól döntöttek, és a brexitnek hosszú távú előnyei lesznek.

Mindezek után fel kell tennünk a kérdést, hogy egy nagyon sok szempontból sikeres együttműködés megítélése miért ennyire kedvezőtlen a magállamokban. A legfrissebb eredményeket egyértelműen befolyásolja a koronavírus-járvány nyomán fellépő általános feszültség, de ez nem megváltoztatta, csupán megerősítette a trendeket.

Vannak, akik úgy vélik, hogy a probléma elsősorban intézménylegitimitási természetű, és az euroszkepticizmus terjedése leginkább annak köszönhető, hogy az emberek nem látják át a brüsszeli bürokrácia működését, valamint hogy az Európai Parlament közvetlen választása ellenére is alacsony az uniós vezetők legitimitása a tagországokban.

Meggyőződésem, hogy a probléma ennél sokkal mélyebben gyökerezik, és elsősorban nem az intézményi legitimitás kérdésével függ össze, hanem Európa lelkével. Konkrétabban azzal, hogy az európai integráció vezetői miként gazdálkodtak kontinensünk páratlan szellemi és kulturális örökségével az elmúlt hét évtizedben.

1951 óta az európai közösség folyamatosan bővült. A vasfüggöny leomlásával, a kelet-közép-európai rendszerváltásokat követően végre megszűnt kontinensünk mesterséges megosztottsága. A 2004-es uniós csatlakozásunkkal pedig hazánk és az egykori szovjet blokk legtöbb állama véglegesen visszanyerte helyét az európai demokratikus államok közösségében.

Az európai demokráciák és különösen a nyugat-európai liberális demokrácia eszméje és gyakorlata azonban igen sokat változott az elmúlt évtizedekben.

Az 1948-ban elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata megfelelő kiindulópontot jelentett ahhoz, hogy kontinensünkön a keresztény humanizmusban gyökerező emberi méltóság tisztelete egyre általánosabbá váljon. Mára azonban ez az alapvetően helyes gyakorlat az értékek relativizálódásának a következtében lassan öncéllá válik.

Ez érhető tetten a legmagasabb szintű és presztízsű nemzetközi dokumentumok „rugalmas” értelmezésekor is. Példaként említhetem az 1966-ban elfogadott ENSZ-dokumentumnak, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának a 23. cikkelyét, mely kimondja, hogy a család a társadalom természetes és alapvető egysége, és joga van a társadalom és az állam védelmére. Ez a gondolat még többé-kevésbé elfogadható a progresszíveknek is, de a következő kitételt, miszerint valójában a házasságkötésre alkalmas korban levő férfiak és nők házasságkötési és családalapítási jogát kell elismerni, már inkább igyekeznek éppen az emberi méltóságra hivatkozva relativizálni.

Intézményi oldalról vizsgálva elmondható, hogy az európai demokráciák egyre inkább körülbástyázottakká váltak, és ez a folyamat egyúttal sajnálatosan a démosztól, azaz a néptől való eltávolodással is együtt járt, egyfajta elitpolitizáláshoz vezetett. Ez a probléma a nemzetállamok többségben is megfigyelhető, de legszembetűnőbben mégis az Európai Unió vezetésében érhető tetten. Tökéletes látleletét adja ennek az európai parlamenti választásokon való részvétel nagysága.

Az 1979. évi első EP-választás óta a részvételi arány 63 százalékról évről évre folyamatosan csökkent, és így érkezett el 2014-ben a 42,54 százalékos történelmi mélypontra,

ahonnan – nem kis részben a minden EU-s állampolgárt érintő migrációs krízis miatt felfokozott politikai kampánynak is köszönhetően – 2019-ben ismét ötven százalék fölé emelkedett. Az, hogy trendfordulón vagyunk túl, vagy csupán egy rendkívüli helyzet eredménye okozta a szavazási kedv növekedését, ma még bizonyosan nem dönthető el, az azonban egyértelműen látszik, hogy a részvételi arány az adott időszakban zajló tagállami választásokhoz képest továbbra is rendkívül alacsony maradt.

Az okok közül feltétlenül ki kell emelni, hogy az EU struktúrájának – többek között az Európai Bizottság megválasztása sajátos szabályainak – köszönhetően európai szinten sokkal gyengébb a korreláció a választásokon leadott szavazatok és a végrehajtott programok között, mint a tagállamok esetében. Mindemellett nem hagyható szó nélkül, hogy a tagállami törvényhozásokhoz viszonyítva jóval gyengébb az Európai Parlament ellenőrző és szuverén jogalkotási képessége is.

Utóbbi problémát tökéletesen megvilágítja az őshonos európai kisebbségek ügyében indított Minority SafePack európai polgári kezdeményezés, mely a szükséges állampolgári támogatások összegyűjtését követően került az Európai Parlament elé, amely hatalmas többséggel – 524 igen, 67 nem szavazattal és 103 tartózkodással – fogadta el állásfoglalását, és felszólította az Európai Bizottságot arra, hogy dolgozza ki azokat a kereteket, amelyekkel a kisebbségekhez tartozó személyek jogait védhetik az unióban. Ezzel szemben az illetékes biztos úgy vélekedett, hogy e téren nincs szükség további jogalkotásra, és ezzel a probléma lényegében lekerült a napirendről. Ez a gyakorlat kísértetiesen emlékezet II. József, a kalapos király uralkodásának az egyik meghatározó eszméjére: „mindent a népért, semmit a nép által”.

Az eset sajnos nem egyedülálló.

Az elmúlt tíz évben egyre többször fordult elő, hogy magasztos, demokratikus elvekre hivatkozva sorsdöntő kérdésekben sem kérték ki az európai emberek véleményét,

mint például a migrációs krízis esetében, vagy éppen azzal ellentétes döntést hoztak, miként azt a Minority SafePack esete mutatja.

A súlyos problémák és a belső feszültségek ellenére a rendszer haszonélvezői mindent megtesznek annak fenntartásáért. Ha szükséges, készek kerékbe törni még az egyéni és a politikai diskurzus szabályait évszázadokon át meghatározó görög filozófia és logika alaptörvényeit is, különösen, ha ezzel egy nehezen módosítható megállapodás megkerülhető.

A szerződő felek jogainak a tiszteletben tartása helyett az utóbbi időben pontosan ez a gyakorlat kezdett teret nyerni.

Sokszor éppen a legfontosabb szerződések megkerülésével, átértelmezésével próbált a brüsszeli vezetés nyomást gyakorolni azon tagállamokra, amelyek egy-egy vitában a többségi véleménnyel szemben is készek voltak megvédeni saját álláspontjukat.

Ez a fajta eljárás, miközben aláássa a szerződés kötelez ősi jogelvét, egyúttal az antik Róma egyik legrosszabb örökségét, a birodalmi gondolkodást is a felszínre hozza.

Nem véletlen, hogy az alapítók számtalan alkalommal hívták fel a figyelmet ennek a veszélyére. Az európai közösséget nem egy központi hatalomként, nem egyfajta „szent szövetségként” képzelték el, és nem volt céljuk az európai államok összevegyítése egy nemzetek feletti szuperállamban. Megértették, hogy az európai nemzetek és államok történelmi valóságot képviselnek, különbözőségeik nem hátrányt, hanem előnyt jelentenek mindannyiunknak. Konkrét példával élve,

Schuman célja nem egy államok feletti állam létrehozása volt, hanem az unió, a kohézió, a koordináció, vagyis az egység, az összetartó erő és az összehangolt tevékenység erősítése,

miként azt az Európáért című könyvében kifejtette. Schuman még azt is hozzáfűzte, hogy mindez a valóságban csak akkor lesz működőképes, ha érvényesül a demokrácia és a nemzetek közötti kapcsolatok egyenlőségének a keresztény tanításból fakadó alapelve.

Sajnálatos és szerencsétlen módon

az alapítók által talán legfontosabbnak tartott keresztény alapokat becsüli meg legkevésbé a mai nyugat-európai vezetés

és az ahhoz szorosan kapcsolódó „elit”. Sőt egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy a keresztény értékeket – legyen szó nem csupán a vallásról, a hitéletről, hanem a gondolkodásmódról vagy éppen a kultúráról és annak szimbólumairól is – tudatosan és szisztematikusan igyekeznek kiszorítani a hétköznapokból. A történelmi múlt teljes megkérdőjelezése zajlik, melynek végső célja az elmúlt évszázadok hagyományainak a felszámolása az úgynevezett haladás, a progresszió jegyében. De merre is haladunk, és melyek azok a rendkívüli értékek, amelyek miatt sutba kellene dobnunk a görög, a római és legfőképpen a keresztény örökségünket?

A nyugati világ eszmei és politikai fejlődése, a Szovjetunió felbomlását követően alapvető fordulatot vett. Az átalakulás gyökerei ugyan 1968-ig nyúlnak vissza, de – a kommunista veszéllyel szemben – az akkori kereszténydemokraták és a liberálisok által létrehozott szövetség véglegesen csak az 1990-es évek elején bomlott fel, az addig eltelt idő azonban mély nyomokat hagyott a kereszténydemokratákon is. Talán a legjobb példa erre a belga kereszténydemokrata párt története, mely hosszú éveken át egészen 1999-ig irányította az országot, majd egy választási vereséget követően programját alapjaiban átdolgozva lemondott arról, hogy a társadalmat keresztény gondolatokkal és értékekkel telítse. Ezek után már teljesen érthető, hogy néhány évvel később a keresztény értékekről formailag is lemondva miért módosította nevét Humanista Demokratikus Középre az egykori kereszténydemokrata párt.

A nyugati kereszténydemokrata pártok ehhez hasonló önfeladása, valamint a liberálisok és az újbaloldal szellemi házassága következtében a kereszténydemokrata gondolkodás és értékek rövid időn belül háttérbe szorultak, de nem sokkal később a hagyományos, individualista szemléletre épülő liberalizmus is elvesztette eszmei fogódzóit. Az újbaloldali, de továbbra is osztályharcos alapon álló személet a liberalizmust már nem az összes kultúra lehetséges találkozási pontjának, hanem a kultúrák egy csoportja politikai kifejeződésének tekintette, s mint ilyet összeegyeztethetetlennek tartotta más kultúrákkal. Ezért születhettek meg azok a kollektivista „multikulti” és „antirasszista” mozgalmak, melyek erőszakos tüntetéseikkel és ellenállást nem tűrő tudományos-közéleti térfoglalásaikkal a történelem, a múlt átírásával – szükség szerint végleges eltörlésével – próbálják meg felszámolni az általunk ismert európai kultúrát.

De ami talán a legszörnyűbb, hogy mindezen folyamatokról a XXI. század orwelli „újbeszéljének”, a politikai korrektségnek az árnyékában Nyugaton lassan már beszélni sem lehet. A PC valójában egy erkölcsi abszolutizmus a szabadság nevében, mely a kötelezően elvárt önkorlátozás következtében a véleménynyilvánítás szabadságát és ezáltal az őszinte és kiegyensúlyozott diskurzus lehetőségét ássa alá. Mára oda jutottunk, hogy aki mindezek ellenére veszi a bátorságot és József Attila szavaival „nem csak a valódit, hanem az igazat is kimondja”, az egyúttal munkáját, egzisztenciáját is kockáztatja. Mindennek tökéletes látlelete Petry Zsolt esete, aki őszinte véleményéért végül az állásával fizetett a véleménynyilvánítás szabadságára oly kényes Németországban. Az uralkodó nyugati politika most már, ahogy Orbán Viktor a Petry-üggyel kapcsolatosan megfogalmazta: elnyomó politika.

Pontosan itt érhető tetten, hogy minden látszólagos különbség ellenére a bolsevista ateizmus és materializmus jelenlegi európaizált megjelenési formája és működése, valamint az egykori szovjet változata között több a hasonlóság, mint a különbség.

Aki ezt nem látja, vagy nem akarja látni, az valójában szemet huny a XX. század egyik legnagyobb tanulsága felett. Alister McGrath északír teológus fogalmazta meg talán legtisztábban, hogy

ha egy társadalom elveti Isten ideáját és mást állít a helyébe, az végül szörnyűséges diktatúrához vezet, hiszen egy erkölcs és értékek nélkül formálódó társadalomban a legsötétebb emberi ösztönök ellenállás nélkül törhetnek a felszínre.

Isten ideájának a társadalom szervezési elvei közé történő visszaemelését a magukat progresszívnak valló baloldaliak és liberálisok a társadalmi fejlődés tagadásaként, anakronizmusként bélyegeznék meg. Azt azonban néhány – az utóbbi időben elsősorban az Egyesült Államokban bekövetkezett társadalmi eseményekből láthatóan már egyre több – anarchistán kívül ma még senki sem tagadja, hogy szükség van valamilyen „kovászra”, amely összetartja a társadalmat.

Barankovics István, a KDNP-elődpárt Demokrata Néppárt elnöke is a kereszténydemokrata Európára szavazott a szovjetek által megszállt Magyarországon (Fotó: Barankovics.hu)

Egy, a jelenlegi balliberális elit által megálmodott multikulturális társadalomban – melyben a valláson és a származáson túl az egyéni önmeghatározáshoz kapcsolódóan elképesztő diverzitás figyelhető meg – nyilvánvalóan erkölcsi relativizmus uralkodik. Egy egyszerű példával megvilágítva, ebben az elképzelt „szép új világban” egy ateista joggal tehetné fel a kérdést, hogy neki miért nem lehet több felesége. A sokat hangoztatott tolerancia ugyan megkönnyítheti az együttélést egy ilyen társadalomban, de közösségformáló erővel biztosan nem rendelkezik. Sokan éppen ezért a jólétben vélik felfedezni azt az eszményt, amely képes lehet majd összetartani ezt az egyre jobban széthulló társadalmat. Ez azonban alapvető tévedés – figyelmeztetett Barankovics István –, hiszen

a jólét nem eszmény, csak eszköz, mely megkönnyítheti a szellemi és erkölcsi értékek elérését.

Ha tévedek, és mégis létezne egy eszme, mely képes lenne kovászként összetartani ezt az igencsak porózus társadalmat, akkor is egészen bizonyosan egy teljesen más Európa épülne fel belőle, mint amit megismertünk, s amire jogos büszkeséggel tekintünk.

Éppen ezért úgy gondolom, hogy

a keresztény alapok jelentik az egyetlen alternatívát Európának.

Ezek a fundamentumok történelmileg is bizonyították, hogy a világnézetek pluralitása ellenére is lehetséges bizonyos etikai konszenzust létrehozni. Francis Schaffer amerikai teológus írta: az a legműködőképesebb koncepció, ha a nemzetet egyfajta keresztény alapokon nyugvó erkölcsi konszenzus irányítja. Az államnak sohasem szabad a polgáraira erőltetnie a keresztény hitet, ezzel szemben a törvényeknek keresztény felfogásból kell fakadniuk és tükrözniük kell a Bibliából megismert isteni értékrendet; a béke, az élet, az emberi méltóság tiszteletét, a szeretet és az irgalmasság mindenekfelettiségét.

Ehhez Umberto Eco, nem hívő olasz író-filozófus gondolatát kölcsön véve még annyit tennék hozzá, hogy Krisztus alakja modell lehet az evilági etikát valló nem hívőknek is,

hiszen Krisztus az egyetemes szeretet, az ellenségnek való megbocsátás, a mások üdvösségéért önmagát feláldozó Isten Fia olyan misztériumot képvisel, amely megnemesíti azok szívét is, akik nem hisznek.

Éppen ezért, ha számunkra fontos Európa jövője, akkor nincs más út, vissza kell térnünk az alapokhoz, ahonnan Schuman, de Gasperi és Adenauer annak idején elindult.

Az első lépés ezen az úton annak a felismerése, hogy a kereszténység Európában nem csupán vallás, hanem létforma, mely alapjaiban hatja át gondolkodásunkat, cselekedeteinket, tetteinket és határozza meg társadalmi intézményeinket. Azt hiszem, ezt az axiómát a baloldali és a liberális gondolkodók legjobbjai is pontosan értik, csak éppen képtelenek elfogadni azt. Ezért is tesznek meg mindent annak érdekében, hogy a szellemi tudományokból kiűzzék a kereszténységet, vagy éppen kisajátítsák azokat a fogalmakat és társadalmi intézményeket, amiket valójában a kereszténységnek köszönhetünk.

A második lépés éppen ezért szükségszerűen az, hogy a politikai korrektség erkölcsi abszolutizmusától megszabadulva megpróbáljuk visszaszerezni saját fogalmainkat és azokat az eredeti jelentésüknek megfelelően a társadalom szolgálatába állítsuk. Egy valós példája lehet ennek a haladás eredetileg keresztény fogalma, mely a világ jó részének közgondolkodásában már éppen annak antitéziseként szerepel. Hogy mit is jelent a kettő közti különbség a valóságban, azt a hazai kereszténydemokrácia egyik legnagyobb alakjának, Barankovics Istvánnak a szavainál nehéz jobban visszaadni: „A materialista haladáspárti szerint haladni annyit tesz, mint kiterjeszteni az ember uralmát a természeten és azt az élvezet szolgálatába állítani. A keresztény eszme szerint a haladás az ember harmonikus uralma a természeten és önmagán, abból a célból, hogy az embereszmény a legtökéletesebben megvalósulhasson.”

Szent II. János Pál pápává választása után, 1978 októberében

A harmadik lépésben ennek szellemében olyan magasztos eszményt kell a társadalom, az európai közösség elé állítani, amely megragadó és áldozatvállalásra érdemes jövő látomását adja.

Ez nem lehet sem a bolygónk kizsákmányolásához vezető „élj a mának” individualista és hedonista felfogása, de az ezt tagadó kollektivista ideológiák sem jelenthetnek megoldást, hiszen azok éppen erkölcsi relativizmusukkal ássák alá a polgári együttélés alapját jelentő, maradandó erkölcsi törvényeket. A kereszténydemokrácia azonban egyidejűleg tudja támogatni az egyéni teljesítményt és a természetes közösségek boldogulását, és éppen ezért arra is képes, hogy feloldja az individualista és a kollektivista eszmék közötti ellentéteket.

Ez az európai kereszténydemokrata vízió mai kapitalista világunkban nem választható el az anyagi értelemben vett jóléttől, de annál többről kell szólnia, mert

az európai gazdasági és politikai összefogás az erkölcsi problémák megoldása nélkül egész biztosan életképtelen lenne.

A XX. század gazdasági és technikai robbanása bizonyította, hogy ez az egyébként pozitív változás nem járt együtt az emberiség erkölcsi fejlődésével, éppen ezért a XXI. században minden korábbinál nagyobb szükségünk van olyan szilárd kapaszkodókra, amelyek alapján képesek lehetünk különbséget tenni a hasznos és a veszélyes újítások között.

A politikai együttműködés előtt álló erkölcsi problémák megoldása során pedig iránymutató lehet számunkra Szent II. János Pál pápa Veritatis splendor kezdetű enciklikája, melyben az erkölcs és a politikai, valamint a társadalmi élet megújításával kapcsolatos egyházi tanítás is megismerhető.

Az enciklika kiemeli, hogy a kormányzók és a kormányzottak közötti igazmondás, a nyilvános adminisztráció áttekinthetősége, a közügyek szolgálatában a pártatlanság, a politikai ellenfelek jogainak a tiszteletben tartása, a közpénzek becsületes és helyes kezelése egyaránt olyan elvek, amelyeknek gyökere a személy transzcendens értékében és az állam működésének az objektív erkölcsi követelményeiben található. Kereszténydemokrata felfogás szerint a közerkölcsökért, a demokrácia kibontakozásáért mindenkit felelősség terhel, ha nem is egyenlő mértékben.

Manapság azonban az európai társadalmak polgárainak döntően csak a jogok iránt van érzéke, és többé-kevésbé viszolyognak azoktól a kötelezettségektől, amelyek az embert társaival és a társadalommal szemben terhelik. A kereszténydemokrácia felfogása ezzel szemben a kötelezettségek kölcsönös teljesítését a jogok érvényesítésének és ezáltal a demokratikus működés alapfeltételének tekinti.

Mindennek megvalósításakor negyedik lépésként a kereszténydemokrata politikusoknak meg is kell felelniük ezeknek az erényeknek, ahogy azt Varga Lászlótól is sokszor hallhattuk: „Nem elég csak tisztességesnek lenni, hanem annak is kell látszani.” S ez igazán nem is könnyű feladat. Adenauer mondta egykoron, hogy „kereszténynek lenni valami nagyon hatalmas, olyan valami, ami nagyon nehéz. Szerényen meg kellene elégednünk annyival, hogy pusztán ezt mondjuk: törekszünk rá, hogy keresztények legyünk. Erőfeszítéseinkkel igyekszünk keresztényként élni, és ezen az úton haladva szeretnénk lassan a tökéletesség egyre magasabb fokait elérni.”

Nekünk, az alapító atyák kései követőinek nem pusztán megőrizni és védelmezni, hanem tovább kell fejlesztenünk és meg kell szilárdítanunk azt a spirituális és politikai örökséget, amelyet ezek a nagy, a szó legnemesebb értelmében vett európai államférfiak hagytak az utókorra.

Ha magyar kereszténydemokrataként magunkénak valljuk Barankovics István örök érvényű szavait, miszerint „az a társadalom és kultúra, mely a célját megszabó eszménnyel nem bír, hasonló az emberhez, akinek számára az élet elvesztette értelmét”, akkor és ebből mi magunk is megérthetjük, hogy pontosan mire utalt Schuman, amikor krédójukat egy mondatba sűrítve arra figyelmeztette az utókort, hogy „Európa keresztény lesz, vagy nem lesz”.

Vagy meg tudjuk állítani az értékeink feladását jelentő, többek között a nemi azonosság, a nemzeti szuverenitás és önazonosság feloldására irányuló törekvéseket, vagy semmi sem tudja majd megvédeni a migráció szorításában vergődő Európát és abban bennünket, hogy be ne következzen Schuman gondolatának a második fele.

Az alapító atyák személyes életútja, az akkori ateista diktatúrák idején tanúsított bátor ellenállásuk, majd a második világháborút követően vezetésükkel végbement szellemi megújulás arra kötelez minket, hogy erőnket megfeszítve

küzdjünk azért, hogy Európának ne csak keresztény múltja, hanem keresztény jövője is legyen.