Soltész Miklós az „urivi áttörés” 78. évfordulóján a 2. magyar hadsereg katonái, a katonahősök és az áldozatok emlékére rendezett mécsesgyújtáson kiemelte: a doni hősökre és a második világháború összes áldozatára emlékezve látható, mekkora érték a nemzetek közötti béke, amelyet őrizni kell mindenáron, de nem úgy, ahogy a kommunizmus alatt próbálták megőrizni.

Az államtitkár emlékeztetett arra, hogy a trianoni békediktátum után alig két évtizede volt az országnak arra, hogy felkészüljön a második világégésre, és a teljes pusztulásból a szétvert ország valamennyire talpra álljon. Megjegyezte, hogy a rendszerváltoztatás három évtized volt, ennek kétharmada telt el Trianon után és a kifosztott országot a nagyhatalmi arrogancia belesodorta a második világháborúba.

Soltész Miklós felidézte, hogy hiányos felszerelés, gyenge színvonalú haditechnika, élelemhiány, élelmezési problémák, arrogáns német hadvezetés jellemezte azt az időszakot, mely alig fél évet ölelt fel, 1942 augusztusától a következő év januárjáig. A körülmények eleve pusztulásra ítélték a kétszázezer embert számláló 2. magyar hadsereget, amelyben honvédek, tisztek, munkaszolgálatosok, egészségügyiek és egyházi emberek is szolgáltak.

Úgy vélte, a második világháború áldozatává vált hősi halottként több százezer magyar, sok tízezer hadifogságba esett és onnan évekkel később hazatérő honfitársunk, de ugyanígy áldozatok voltak mindazok, akik fizikai vagy lelki sebeket szereztek, és özvegyként, árvaként élték meg a háború tragédiáját. Áldozat volt a magyar nemzet is, mert a nacionalista, fasiszta, náci bélyeget évtizedekig nem tudta lemosni magáról – jegyezte meg.

Vargha Tamás, a Külgazdasági és Külügyminisztérium polgári hírszerzésért felelős államtitkára a 99 éves vitéz Smohay Ferencet – a Magyar Királyi Szent István III. Honvéd Gyalogezred hajdani katonáját – idézte, aki szerint a Don-kanyar a magyar hadtörténelem egyik legszomorúbb fejezete. Az egykori honvéd visszaemlékezései szerint rengetegen haltak meg a Donnál, a mínusz 39-40 Celsius-fokos hidegben sokan megfagytak, éhen haltak. Példaként említette Szentcze százados eredetileg négyezer fős gyalogezredét, amelyből csak háromszáztizen kerültek haza, Magyarországra.

Spányi Antal székesfehérvári megyés püspök hangsúlyozta, hogy a nemzet történelme tele van dicsőséges tettekkel, kiváló személyiségekkel, akik sok nagyszerű dologgal ajándékozták meg a világot, ugyanakkor ott vannak ebben a történelemben a fájdalmas pillanatok is, mint amilyen a Don-kanyar tragédiája volt. Kötelességnek nevezte az emlékezést azokra a napokra, amelyeken hősök születtek, akik életüket áldozták a nemzetért, családjaikért, és akik szeretteikre és hazájukra gondoltak a legsötétebb órákban is.

Berdó Gábor Károly, a Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség elnöke idézte fel a 78 évvel ezelőtt történteket, amely szerint 1943. január 12-én, a reggeli órákban indult meg a Don mellett védelembe helyezkedett 2. magyar hadsereg ellen a Vörös Hadsereg támadása, amelyet „urivi áttörés” néven jegyeztek be a magyar hadtörténet fekete könyvébe. A hadműveletekben a katonai lehetőségeit sokszorosan felülmúló hősiességgel harcoló magyar sereg elveszítette harci technikai eszközeinek szinte egészét, állományának csaknem hetven százalékát. A hősi halottak és fogságba esettek száma 100-120 ezer között van, a túlélők közül mindenki sérülten tért haza.

A Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség, a Székesfehérvári Egyházmegye, a 457. számú Prohászka Ottokár Cserkészcsapat és a Katonai Emlékpark Pákozd - Nemzeti Emlékhely huszonnyolcadik alkalommal szervezett megemlékezést a Don-kanyar Emlékkápolnánál. A pákozdi Mészeg-hegyen 1993-ban emeltek kápolnát, és ott helyezték örök nyugalomra a Roszkino település mellől hazaszállított ismeretlen magyar katona földi maradványait, méltó emléket állítva a doni hősöknek.