A közelmúltban az Állami Számvevőszék vizsgálata mutatott rá az egészségügyi intézményekben meglévő gazdálkodási problémákra. Ezzel kapcsolatban fejtette ki véleményét a Magyar Időkben Surján László orvos, az Antall-kormány népjóléti minisztere, a Kereszténydemokrata Néppárt tiszteletbeli elnöke. Az alábbiakban ezt az írást szó szerint közöljük.
Surján László volt népjóléti miniszter, a KDNP tiszteletbeli elnöke
Domokos Lászlónak, az Állami Számvevőszék (ÁSZ) elnökének a Magyar Idők számára adott interjúja reakcióra késztet (Magyar Idők, augusztus 6., 11. oldal). Még a nyolcvanas évek végén megfogalmaztuk, hogy az egészségügyben egyszerre van jelen a hiány és a pazarlás. Akkoriban a pazarlást a diagnosztikus és a gyógyítómunkában láttuk, a feleslegesen ismételgetett laborvizsgálatokban, a járóbeteg-ellátás helyetti rendszeres kórházi befektetésekben, a körzeti orvosi munka gyógyító jellegének elvesztésében.
Az Állami Számvevőszék szakemberei ezekkel a problémákkal értelemszerűen nem foglalkoztak és ne is tegyék. Bármennyire is fejlődött a diagnosztika és bármilyen jó ellátási sémákat, szakmai protokollokat lehetett kidolgozni, a sikeres gyógyítómunkához meg kell adni a gyógyítás szabadságát. Ami persze, mint semmilyen szabadságjog, nem lehet korlátlan.
E korlátokat nem a számvevőknek és nem is a területre szakosodó jogászoknak kell megszabniuk, hanem magának a szakmának. Ennek a szakmai ellenőrzésnek az intézményi feltételei jelenleg hiányoznak. A szakmai ellenőrzés rendszerét újra kell gondolni és fel kell építeni, mind az alapellátás, mind a szakellátás szintjén.
Az egészségügy gazdálkodásának ellenőrzése sem mellőzhető, ez markánsan kiviláglik az ÁSZ elnökének interjújából. A hagyományos orvosi gondolkodás e tekintetben elutasító. Schulteisz Emil miniszterként is ellenezte, hogy az orvost a betegágy mellett pénzügyi megfontolások befolyásolják. De az ÁSZ-ellenőrzés nem arról szól, hogy a kórház mit szerezzen be, hanem hogy honnan és miként. Ennek világos szabályai vannak, amelyeket következmények nélkül megszegni nem lehet.
Az elnök úr szavai azt sejtetik, hogy a szabályok megsértése és a kórház deficites működése között kapcsolat van. Noha jócskán akad példa arra, hogy a közbeszerzési eljárás során megvásárolt áru drágább, mint ha a sarki boltból kiskereskedelmi áron vették volna meg, ez csak a közbeszerzési törvény további javítását sürgeti, nem pedig a közbeszerzések megszüntetését.
Nehezen lehet találni olyan kórházvezetőt, aki szerint az egészségügy nem alulfinanszírozott. Ehhez még hozzájön a gondolatszegény ellenzék üzemszerű és hangos siránkozása, s kialakul az a közvélekedés, hogy több pénzt kell fordítani az egészségügyre. Ilyenkor persze elfelejtjük például, hogy vannak olyan kórházaink is, amelyek nemcsak kijönnek a rendelkezésükre álló összegekből, hanem még maradványuk is van.
Örömmel olvastam Domokos László véleményét, amelyhez csatlakozva állítom: nemcsak azt kell elérni, hogy e maradványpénzeket ne vonják el az eredményesen gazdálkodó intézményektől, hanem azt is, hogy minden egészségügyi intézmény tudja, hogy e maradványokról szabadon rendelkezhet. Mindenfajta szabály, ellenőrzés, piszkatúra hatása ugyanis eltörpül az egyéni és intézményi érdekeltség mellett.
Ma ha egy kórház nem költi el az összes rendelkezésre álló pénzt, akkor jó eséllyel megtörténhet, hogy a megmaradt összeget elvonják tőle, mondta az elnök úr. Kulcsmondat, aminek a gazdasági irracionalitása még jobban kiviláglik abból, hogy a deficites kórházak végül mindig megkapják a hiányzó összegeket. A hiánynak lehetnek objektív okai is, de bizony lehetnek gazdálkodási hibák a deficit mögött. Ez utóbbiaknak személyi következménye kell legyen, az előbbiek elemzése viszont a pénzelosztás szabályainak felülvizsgálatát kívánja.
Felvetheti valaki, hogy a maradványérdekeltség az ellátás színvonalának csökkenését eredményezheti. Pénzéhes, erkölcsi gátlások nélküli vezető esetén ezt nem zárhatjuk ki. Vannak azonban módszerek, amelyek ezt meggátolják. Egyrészt a szakmai és pénzügyi ellenőrzések is ebbe az irányba hatnak, másrészt az, ha nem merev és felső korlátokkal nehezített betegutak jönnek létre, hanem észszerű szakmai korlátok mellett lehetővé tesszük a betegek részére a szabad intézményválasztást. Ha a betegekért verseny alakul ki a kórházak között, akkor senkinek sem jut eszébe, hogy csökkentse az ellátás színvonalát.
Az egészségügyi kormányzat a legfontosabb területekre fókuszáló népegészségügyi programja, a fegyelmezett gazdálkodás és az egyéni érdekeltség bevezetése, továbbá a nagyvonalú beruházások összességében az egész ágazat jelentős fejlődéséhez vezethetnek. Kérdés, hogy az orvoskamara képes lesz-e az elengedhetetlen etikai színvonalemelés elérésére.
Surján László
volt népjóléti miniszter
