AZ EMLÉKEZÉS-KULTÚRÁÉRT: PONTOSAN MA 30 ÉVE TÖRTÉNT

HATÁRNYITÁS AZ NDK-SOK ELŐTT  

SZEMÉLYES-SZUBJEKTÍV EMLÉKEZÉSSEL AZ EMLÉKEZTETÉS KULTÚRÁJÁÉRT ÉS A TÖRTÉNELEM TEOLÓGIAI SZEMLÉLETÉÉRT 

 

1989 karácsonya előtt levelezőlapot hozott a posta. Stuttgartból jött, az akkor 19 éves Torsten írta, aki a csillebérci NDK-menekültek táborában tagja volt 5-6 fős énekes szolgáló csapatunknak. Gitározott és az imákat olvasta fel áhítatainkon, meg az istentiszteleteken. Ezt írta: „Kedves Lelkész Úr! Megérkeztünk, dolgozunk!... Nagyon éreztem, hogy a táborban és az úton velem volt az Úr. Azt a 14 napot nem lehet feledni. Mintha magunk is történelmet írtunk volna”. (Fotók: hazai MTI és a német NDR archívumából)

 

A Német Nagykövetség közleménye, Budapest

2019. szeptember 6., 14:39 ·

Az 1989-es határnyitást felidéző csillagtúra első állomásán feltörtek az érzelmek. Zugligetben a Magyar Máltai Szeretetszolgálat fogadta az egykori NDK-s menekülteket. Dr. Békefy Lajos lelkész még egyszer felidézte azt a dalt, amit 30 évvel ezelőtt énekeltek a táborokban.?

*****

Bei der ersten Station der Sternfahrt „Grenzöffnung Ungarn 1989“ kamen die Emotionen hoch. In Zugliget wurden die ehemaligen DDR-Flüchtlinge vom Malteser Hilfsdienst empfangen. Pfarrer Dr. Lajos Békefy intonierte noch einmal das Lied, das vor 30 Jahren in den Lagern gesungen wurde: „Herr, deine Liebe ist wie Gras und Ufer“.

 

(https://www.facebook.com/NemetNagykovetsegBudapest/?__tn__

https://www.facebook.com/lajos.bekefy.1)

 

Eddig nyilvánosságra nem hozott összefüggések - akkori közéleti eufóriánk még ma is felizzik bennem

Abban a szerencsés, ma így  fogalmazom: a történelem Istene által elrendelt helyzetben voltam a honi rendszerváltást követően, hogy azonnal megkerestem helyemet és munkámat a KDNP Protestáns Műhelyében, mint "gyógyíthatatlan" keresztyéndemokrata meggyőződésű kortanú, annak első tanulmányi és külügyi titkáraként. Bennem is hasonló eufórikus tenni akarás izzott, mint azokban az NDK-s menekültekben, a régi-új hazát keresőkben, akik között 1989. augusztus végén, szeptember elején, 14 napnyi különleges kegyelmi időben, amikor a múló idő, a kronosz átfordult szemünk előtt kegyelmi időben, kairoszba, azaz történelmi csillagórába, református menekültügyi lelkészként szolgálhattam.

Tehettem ezt a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa hivatalos megbízása alapján. 1989. valóban történelmi csodaév volt, páneurópai piknikkel, szeptemberi határnyitással, közel 48 000 kelet-német turista átengedésével az osztrák-magyar határon, meg a berlini fal lebontásával, itthon a köztársaság kikiáltásával, s végül decemberben Tőkés László romániai forradalmat gerjesztő, diktatúrát roppantó ellenállásával és a temesvári gyülekezet szabadság védő gyűrűjében. Mindezekkel a kivételes történelmi élményekkel, s ezek felhajtó, mozgósító, elkötelező erejével végeztem szolgálatomat egyházamban és a dr. Surján László vezette KDNP-ben, annak Protestáns Műhelyében számos előadással, országjárással, szervezéssel, politikai, keresztyéndemokrata önazonosságunk keresésével, politikai etikai, felelősségetikai állásfoglalások, tanulmányok írásával. Szellemi magasizzásban éltem, éltünk sokan akkoriban. Így adódott, hogy Lukács Miklóssal, az Antall kormány vallásügyi államtitkárával lehetőséget kaptunk, hogy a CDU/CSU évi közgyűléseire kiutazhattunk. Ez vezetett vissza korábbi NDK-beli egyházi ösztöndíjas tanulmányi évem színhelyére, Luther városába, Wittenbergbe 1992. szeptember 25-26-án. Ott tartották a nagy kormányzó pártszövetség 33. országos közgyűlését, melyen már akkor (1992!!!) erről folyt a heves vita: "Keresztyénként az egyesült Európába vezető úton", s kiadták program nyilatkozatukat Wittenbergi Nyilatkozat címen. Egy év múlva ismét lehetőséget kaptunk arra, hogy kiutazzunk a következő, 34. évi közgyűlésre, amit az észak-német gyönyörű Hanza-városban, Lübeckben tartottak. A főtéma ez volt: "Hatalom és felelősség - politika az emberek szolgálatában". Itt is köszöntőt mondtunk, ismerkedtünk a tartományi képviselőkkel, miniszterekkel, Helmut Kohl történelmi szabású, rendkívüli személyével, és környezetével. Közöttük a már akkor titkos favoritként számon tartott Angela Merkellel, Peter Hintzevel és másokkal.

 

Kohl Gorbacsovnak: vagy hozzájárul a határnyitáshoz vagy súlyos szankciók a Szovjetunióval szemben

 

Az említett CDU/CSU szövetségi, éves nagygyűlésen a fő szónok Helmut KOHL német kancellár volt. Beszédében elemezte a berlini fal, s egyáltalán a vasfüggöny leomlása előtti, körüli és utáni helyzetet. Emlékszem a németség valóságos és "hatalmas" jelképévé vált kancellár vehemenciájára, izgatottságára, amint a pulpituson felidézte a tárgyalási részleteket Gorbacsov szovjet pártfőtitkárral. Sokszor elhangzott: kemény és nagyon határozott telefonbeszélgetéseik voltak. A hazánkban  tartózkodó NDK állampolgárokért, tovább engedésükért Ausztriába, majd Németországba folyt a szenvedélyes érvelés. Kohl elmondása szerint nagyon határozottan követelte Magyaroszágon keresztül kiengedésüket, és tiltakozott NDK-ba történő visszatoloncolásuknak még csak a leghalványabb gondolata ellen is. Amikor már odáig mentek a tárgyalási fordulók, s még mindig nem ért célt, Kohl kancellár bevetette leghatékonyabb  eszközét: a Szovjetuniót akár gazdasági és mindennemű blokád alá veszik, ha nem teszi lehetővé a közel 50 ezer NDK-német távozását Magyarországról Ausztrián át Németországba. Az már a történészek és kutatók dolga, hogy pontosan feltárják azt a mechanizmust, ami végül is a határnyitáshoz vezetett. Kétségtelen, hogy hazánkban Horn Gyula akkori külügyminiszter neve kötődött az 1989. évi határnyitáshoz, viszont a történelmi tények kicsit másról szólnak. Hazánkban akkor az első ember Németh Miklós volt. Nyilvánvalóan, a Kohl-Gorbacsov megállapodást rajta keresztül hajtatta végre a szovjet politikai vezetés. Tehát a történelmileg helyes sorrend: Helmut Kohl - Mikhail Gorbacsov - Németh Miklós - Horn Gyula. Nyilvánvaló, hogy a nyilvánosság előtt szereplő Horn a végrehajtója volt a moszkvai döntésnek. Számomra pedig a sor kiegészítésre szorul. Helmut Kohlt is megelőzte valaki: a történelem Istene, aki úgy hozta össze az 1989. évi csillagórát (Stefan Zweig), hogy abban a megfelelő emberek a megfelelő helyen voltak.... Nekem így teljes a relatív történelmi kép, csillagkép. Hálás vagyok ma is, hogy akkor és azóta is mindig, 30 év múltával 2019-ben is így láthatom a történelmi változásokat és összefüggéseket. Mert "minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, a kinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka" (Jakab 1,17).   

     

Válogatás lelkészi naplóm oldaljegyzeteiből - szerkesztett formában

 

Igen, bár 30 éve történt az addig soha nem látott nagy kivonulás, kelet-közép-európai exodus, de mintha tegnap lett volna. Valóban beleégett minden pillanata szívünkbe és emlékezetünkbe. Sokakéba és persze sokféleképpen. Még most is érzem idegeimben azt az izgalmat, feszültséget, a pillanatokká összesűrűsödött történelmi időt, amit azok az ezrek hoztak magukkal és éltek át, akik 1989 nyarán, kora őszén merész döntéssel hátat fordítottak a honeckeri NDK-nak, de még nem tudták, hogy megérkeznek-e új hazájukba. Eljöttek otthonról, mert Max Frisch svájci író ezen mondatának: „Haza ott van, ahol megértenek minket, és ahol mi is megértünk másokat”, nem érezték a szocialista NDK-ban igazát, de nagyon-nagyon vágytak arra, hogy egyszer igaz legyen számukra is.

 

De mi is történt? - A Magyar Távirati Iroda jelentése...

 

Ebben a példátlan méretű kivonulásban tízezrek indultak el turistaként az NDK-ból, lábukkal szavazták le az addigiakat, s remélték a változást. Hazánkban átmeneti szállást kaptak, s mivel a pán-európai piknik során sokan kijuthattak az NSZK-ba, ennek híre a médiumokon keresztül visszajutott Kelet-Berlinbe, Drezdába, Lipcsébe és más településekre. Ezrek indultak meg a hírre. A Magyar- és a Német Vöröskereszt, a Máltai Szeretetszolgálat, később a Johannita Rend, a budapesti NSZK nagykövetség munkatársai, és a hazai egyházak lelkészei is részt vettek ezeknek a kényszerű és feszült napoknak az elviselhetővé tételében. Nagy segítséget nyújtott a német protestáns Diakonisches Werk = Diakóniai Szolgálat is. A magyar kormány, és az érintett nagyhatalmak tárgyalásai idején sátortáborok nőttek Budapesten, a zugligeti római katolikus plébánia kertjében, ahol Kozma Imre atya vezetésével indult meg a menekültszolgálat lelki munkája is. Ez volt a „Lager1”, az egyes tábor.  De ugyanígy befogadó hellyé változott az egykori csillebérci úttörőtábor is, ez lett a „Lager2”, a kettes tábor. S volt még a „Lager3”, a hármas tábor, a zánkai ifjúsági üdülőtábor. Tízezres nagyságrendű menekültáradat töltötte fel ezeket a helyeket.

Ebben a hazánkban addig nem tapasztalt különös menekülthelyzetben a protestáns egyházak is megszervezték menekültszolgálatukat. Lehel László evangélikus lelkész, ökumenikus főtitkár augusztus végén, soron kívüli megbeszélésre hívott négy lelkészt. A protestáns menekültszolgálat megalakulásáról a Magyar Távirati Irodához a megszerveződés pillanatában a következő hírt küldtük: 

 

A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Lehel László főtitkár vezetésével megszervezte az NDK-ból érkező menekültek közötti lelkigondozói szolgálatot. A menekülteket jelenleg három táborban tudják elhelyezni: a zugligeti katolikus plébánia kertjében, a csillebérci és zánkai úttörőtáborokban, melyek a Magyar Vöröskereszt támogatásával működnek. A táborok rendeltetésszerű működéséhez nagy segítséget nyújt a Német Vöröskereszt, és a Máltai Szeretetszolgálat. Augusztus végéig mintegy 2000 személyt tudtak befogadni a táborok. A létszám gyors növekedése miatt jelentkezett az igény az állandó lelkészi jelenlét és szolgálat iránt. Jelenleg Hecker Frigyes metodista szuperintendens, Békefi Lajos református lelkész, dr. Zsigmondy Árpád evangélikus lelkész, Cséry Ágnes szabadegyházi munkatárs végez lelkigondozást, tart istentiszteletet, szolgáltatja ki a keresztség sákramentumát. A német Diakonisches Werk a tábori istentiszteletekhez hordozható elektromos orgonát, bibliákat és énekeskönyveket bocsátott rendelkezésre”.

 

Hangártemplom, sportpadok...vezérlő Igék

 

A csillebérci táborban a Vöröskereszt bungalójában kaptunk helyet, ott volt egy ideiglenes lelkészi irodánk. Itt beszéltük meg a napi teendőket, egyeztettünk. A nem messze lévő nagyobb hangárépületet rendeztük be istentiszteleti célokra. A hangártemplomban hosszú tornatermi, alacsony fapadok szolgáltak ülő alkalmatosságul.  Az egyik falfelületre felkerült a több méter hosszú szőttes alapon kiábrázolt ökumené-jelvény, a hajó a kereszt-árbóccal, alatta az úrasztala, illetve az oltárterítővel, Bibliával, és egyéb kellékekkel. Mivel többségében a menekültek evangélikusok voltak, nagy gyertya is került az úrasztalára. Itt reggeli és esti áhítatokat, keresztelést, istentiszteletet tartottunk. Az épület falán és a tábor több helyén is kiplakátoltuk: „Istentisztelet vasárnap 19:30-kor, reggeli és esti áhítat naponta”.

 

Tábori liturgiánk lényeges vonása volt, hogy minél több menekültet igyekeztünk bevonni a szolgálatba: igeolvasást, imádságot, hangszeres, gitáros kíséretet biztosítottak fiatal testvéreink, akik vonzották fiatal társaikat. Illusztrált, igés füzetecskéket osztottunk ki a jelenlévők között, benne a Mi Atyánkkal, az Apostoli Hitvallással, a szeretet himnuszával, a Hegyi Beszéd Igéivel…

 

Az első istentiszteletre nagyon sokan jöttek, betöltötték a hangártemplomot és az épület környékét. Az igehirdetést Hecker Frigyes és e sorok írója végezte. Szívszorító látvány volt: tenyérbe temetkező arcok, távolba meredő tekintetek, múltat-jövőt idéző gondterhelt homlokok, a lelkeken mélységes csend. A várakozásé. Ahogy sokan megfogalmazták: „Kiutasítanak minket, visszaküldenek az NDK-ba? Mi lesz velünk? Továbbmehetünk, s mi van az otthon maradottakkal? Meddig lehet kisgyermekekkel sátrakban kihúzni, jönnek a hűvös őszi éjszakák.”. Az első istentiszteleten és az áhítatokon Isten Lelke szívünkbe adta a jövevénysorsról szóló ó-, és újszövetségi Igéket (2Mózes 23,9; 1Péter 2,11). És különösképpen élesen világította meg ezt a páratlan pillanatot és testvéreink helyzetét a Zsidókhoz írt levél 11-12-13. fejezete, aminek Igéit sorra vettük a nehéz és feszült napokban. Arról, hogy a hit példaképei keresték a jövendőt Istenre tekintő szívvel, átélték, hogy idegenek és vándorok a földön, sátorokban lakoztak, de várták az alapokkal bíró várost. Miként az NDK menekültek, „hazát kerestek”, erős szívvel látták a láthatatlant. Kiváltképpen vésődött szívükbe, s mély csendjük és befele tekintésük volt a pecsét rá, hogy mennyire mottójukká, vezérigéjükké vált a Zsidók 13,14: „Nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük”. Magunknak pedig ez az Ige szólt napi biztatásul: „A vendégszeretetről el ne feledkezzetek, mert ez által némelyek, tudtotokon kívül, angyalokat vendégeltek meg” (Zsid 13,2). És igyekeztünk is a vendégszeretetet gyakorolni: lelkigondozói beszélgetésekben, de hétköznapi dolgokban is. Volt, akit a közeli János-kórházba kísértem betegségében, voltak, akik arra kértek, telefonáljak NDK-ban maradt férjüknek, feleségüknek, testvérüknek, gyermeküknek. (Bár féltettem a hozzátartozókat attól, hogy a lehallgatott telefonok miatt bajuk történhet, de akik kértek, ezt a kockázatot is bekalkulálták kérésükbe). Leveleiket postáztam. S voltak, egyre többen, akik naponta kérdezték: Mit mondanak a hírközlő szervek, és mit írnak az újságok? Mikor nyitják már meg az osztrák határt? És persze voltak, akik a táborban járó provokátorokról, Stasi-megbízottakról suttogtak félve. De sokan maradtak hallgatag, lábra kelt „berlini falak”. Csak az istentiszteleten nyíltak meg kicsit – felfelé! Amikor együtt énekeltük a „Kyrie, kyrie eleison”-t vagy a „Dona nobis pacem”-et, az „Adj, Uram békét” kezdetű liturgikus verseket. Minden alkalommal, menekülttábori himnuszként zengett fel lelkünkben-ajkunkon Bonhoeffer német mártír-lelkész hitben fogant, Csillebércen is mélységesen igaz éneksora, amit Isten iránti hálával és együttérző szívvel énekeltem én is velük: Von guten Mächten wunderbar geborgen… Áldó hatalmak oltalmába rejtve / csak várjuk békén mindazt, ami jő. / Mert Isten őriz híven reggel, este, / Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő”…

 

Elég, elég, elegem volt...genug ist genug...

 

A táborlét hetei alatt sokszor feltettem a kérdést, miért menekültek el tízezrek a szocializmus „mintaállamából”, a mindent legalább 150 százalékosan teljesítő, túlteljesítő NDK-ból? Ahonnan megbízható adatok szerint, s betonbiztos határőrizetük ellenére 1949-1980 között közel 3 millióan mentek el. A kelet-német hatalom lényege szerint mi más feleletet adhatott erre, mint ezt: „Mit akarnak még ezek, mindenük megvan: diploma, lakás, jó állás, az önmegvalósítás sok lehetősége”. Az NDK hatalom frivolitását ők maguk leplezték le, amikor sajtójukon keresztül így érveltek: „Magyarország NSZK befolyásra emberkereskedelembe bocsátkozott”.

 

 Csakhogy a csillebérci táborban másról is szóltak a vallomások. A berlini kutatóorvos így fogalmazott: „Nem akarok egy életen át lakással, pozícióval megvásárolt lekötelezettje maradni annak az államnak! Ebből elegem lett”. Egy drezdai mérnök pedig így: „Elegem van abból, hogy gyereknek nézzenek, és mások mondják meg, mit szabad, mit nem, miről mit gondoljak. Elég volt a gyámkodásból!”. „Nekünk mindenünk megvolt otthon. Saját üzletünk volt, gazdagok voltunk. De bezárva. Mintha börtönben éltünk volna. És egyszerűen elfogyott a levegő, fuldokoltam Honecker országlásában! Elég!!!!!!!!!!!!!”…

 

És akkor miért indultak meg a gyerekkorból alig kinőtt fiatalok, és mások, meg olyanok, akik az utolsó napokban, amikor a Lager2 vaskerítésére kitették a „Megtelt” táblát, jöttek, mindennek ellenére jöttek?… Mi másról szóltak ők, akár szótlanságukkal is, mint a „szabadság hívásáról/Ruf der Freiheit” E. Käsemann német újszövetséges szerint?! Arról a lélek, az emberlét mélységeiből feltörő szabadságvágynak a hívásáról, amit nem lehet falak közé zárni, elhallgattatni, agyon ideologizálni, megvásárolni, titkos államhatalmi szervekkel megfojtani, mivel ez az Istentől teremtett emberlét alapfeltétele és alapélménye. S ha nincs vagy ha a szabadságról csak kicsit s félve énekelhetünk (Csiha Kálmán), akkor a lélek és a szellem megkeresi és meg is találja előbb vagy utóbb a kitörési pontokat. Ilyen kitörési pont volt 1989 őszének eleje, s ennek hajszálerei voltak menekülttáboraink.

 

Szabadságot akarunk, nem falakat...

 

Bizony, Budapest és a menekülttábor volt az, ahol először szabadon törhetett fel a lelkekből ez a mélységesen mély és istentávlatosan magas igény a szabadság után. Mert erről beszéltek egymásnak a táborban is, mint valami nagy felfedezésről, ami közös mozgatóereje volt eljövetelüknek. Erről énekeltünk velük, imáikban is ezt kérték, az Igékben is erre kaptak biztatást a testvéreinkké lett idegenek, akik kicsit a mi vágyainkat is megélték, megvalósították. A szabadságvágyat. Ebben testvérré születtünk azokban a napokban. „A talán mégis lehetséges” nagy kataklizmájában. És ez egyszeri nemzedéki élménnyé lett, kicsit kelet-európai közös sorsélménnyé. Később millióké. Itt még „laboratóriumi helyzetben”. Ezért tudtuk együtt imádkozni-énekelni a közben táborunkba is megérkezett zöld Die Fontäne-Források című nemzetközi egyházi énekgyűjteményből a német-svéd éneket: „Wir wollen Freiheit, um uns selbst zu finden…”. Szabad fordításban: Szabadságot akarunk, hogy megtaláljuk önmagunkat, szabadságot, amivel kezdhetünk is valamit. Szabadságot, amelyben szabadon álmodozhatunk, s ahol a fák és a virágok gyökeret ereszthetnek. S az ének elképesztő aktuálisan így folytatódott: Mégis falak választják el az embereket, és csak szögesdrótokon át tekinthetünk egymásra. Szolgai énünk börtönné változott, s félelmünk köveiből épült fel. Urunk, Te vagy a Bíró! Csak Te tudsz megszabadítani minket, s ha Te szabadnak nyilvánítasz, akkor valóban megérkezett a szabadság… Ez az üzenet csendült vissza azokban az Igékben is, melyeket beszélgetéseinkben, áhítatokon refrénszerűen mondtunk, a mély és teljesebb emberi szabadságra történő isteni hívásként: Ha az Úr megszabadít, valósággal szabadok lesztek (Jn 8,36) – Ahol az Úrnak a Lelke, ott van a szabadság (2Kor 3,17). Igen, a táborlét, a bezártság, a csak felfelé futás napi lehetősége és élménye az imádságokban, az énekekben, az Igékben hozta el a szabadság előízét a táborlakóknak.

 

Sorsfordító szeptember 10., 1989.

 

És eljött a valóban sorsfordító nap is, szeptember 10., vasárnap. A tovább már nem fokozható várakozás napja. A tárgyalások előrehaladtak. Kohl német kancellár és Gorbacsov szovjet főtitkár megállapodása küszöbön állt. Mindenki a médiumokra figyelt. De ezen a napon még sok minden más is történt.

 

A Nagyvárad-téri református templomban délelőtt 10 órakor „menekültvasárnapi istentiszteletet” tartottunk, melyen a táborokból többen részt vettek. Voltak olyan NDK-s szülők, akik azt kérték, itt a templomban kereszteljem meg gyermekeiket. Ezt tettem. Három gyermeket jelöltünk meg a keresztség szentségével. Különös érzés volt ez nekik is, nekem is. A szülők így fogalmaztak: Nem akarunk pogányként bemenni az új hazába. Ha meg vissza kell mennünk, legalább ők az Úr Jézus védelme alatt lesznek majd. Az istentiszteleten jelen volt a CNN, egy kanadai tv-társaság forgatócsoportja, a Sky Super Channel, német és osztrák tévések. Valami vibrált a levegőben. Ismét elénekeltük Bonhoeffer énekét: "Áldó hatalmak oltalmába rejtve, Csak várjuk békén mindazt, ami jő…” És jött sok minden. 

 

Beköszöntött hozzánk egy napra, egy órára a történő történelem

 

Délután visszatértem a táborba, ahol már mindenki a szabadító jó hírre várt. Rám azok, akik úgy döntöttek: megkereszteltetik gyermeküket, megkeresztelkednek ők maguk is. Tíz fő jelentkezett családostul, velük röviden elbeszélgettem a keresztség értelméről. Esti istentiszteletünkön a hangártemplom ismét zsúfolásig megtelt. NDK-sok, tévések, újságírók szorongtak az úrasztala előtt. Már nem tudtak ülve maradni. Mellettem állt feleségem, Röhrig Klaudia lelkésznő, aki a Héber levélből olvasott fel részleteket a hit hőseiről s magáról a hitről, mely a reménylett dolgok valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés. Másik oldalon Lehel László ökumenikus főtitkár, előttem Gottfried Mireau barátom, német egyházi újságíró, láthatóan megrendülten, lázasan jegyzetel papírlapjaira. Balog Zoltán református lelkész is szól az istentiszteleten résztvevőkhöz. Kint még a hangártemplom tetejére is felmásztak az emberek, a fákon ülve, feszülten várták a bejelentést. Az esti áhítat után nem sokkal berobbant a nagy hír: Horn Gyula külügyminiszter bejelentette, Magyarország 1989. szeptember 10-ről 11-re éjféltől megnyitja határát Ausztria felé, az NDK menekültek szabadon elhagyhatják Magyarországot. Ezt a hírt dr. Alexander Arnot úr, az NSZK budapesti nagykövete jelentette be a közel tízezres tömegnek. S ami következett, az leírhatatlan. 

 

Láttuk a történelmet író isteni kezet

 

Ma is csak megrendülten tudok visszaemlékezni azokra a percekre, órákra, arra az éjszakára. A szabadság ezrek lelke mélyéből feltörő örömünnepére, az ujjongásra, a sírásra, az ölelkezésre, amint egy pillanatra mindenki igazán testvérévé született a másiknak. A szabadság mámora volt ez. Sokan megkérdezték tőlem is: „Igaz ez, lelkész úr? Tényleg igaz? Mégis mehetünk? Nem vernek át?”. Igen, ez volt az a nap, amit valóban nem lehet feledni. Fiatal gitáros csapatom nyakamba ugrott, s szinte egyszerre mondták: „Ugye, lelkész úr jön velünk? Mi együtt maradunk, ugye!?”. Lélekben igen – mondtam, s mélységes fájdalmat éreztem, meg nagy-nagy hálát. Bementem a közben lassan elnéptelenedett hangártemplomba. És most én ültem le a félretolt padok egyikére, ahol eddig ők szorongtak. Szememből peregtek a könnyek. Éreztem, hogy Isten maga ír történelmet ezekben a percekben, csodálatos ellen történetet e menekültek révén minden diktatúrával, hamis ideológiával, hazugság-rendszerrel, álhumanizmussal, egyoldalú tőke-, és hatalmi elképzeléssel szemben. Kimondhatatlanul hálás voltam, hogy munka közben megpillanthattam ezt a „történelemíró isteni kezet”. 

 

Isten forradalma... 

 

Ez a történet még ma is folytatódik. Ami akkor és ott elkezdődött, az „Isten forradalma volt mindenféle istentelenség és emberi igazságtalanság ellen” (K. Barth).– Aztán imádkozva pillantottam néha-néha ki a tárva maradt hangártemplom ajtaján. Néztem a nemrég keresztelt gyermekek szüleinek készülődését a nagy útra, erre a 20. századvégi „különös német honfoglalásra”. Azt kértem Istentől, hogy ők és gyermekeik európaibb Európát tudhassanak otthonuknak. Ahonnan soha ne kelljen útra kelniük, géppisztolyokkal pásztázott folyókat átúszni, falakat mászni, szögesdrótot metszeni, új hazát keresni. 

 

Azon a nyáron itt Magyarországon az NDK-menekültek révén hajszálér-repedés támadt a nagy falon. S ezt már nem lehetett soha többé megváltoztatni.

 

 

Emlékíró: Dr. Békefy Lajos

 

 

 

Fogadj örökbeegy keresztet!

Országos akciónk célja az utak mentén, a települések közterületein álló keresztek megmentése, felújítása és állaguk megóvása az utókor számára.

Ha Ön is szeretne részt venni az akcióban, az alábbi gombra kattintva tájékozódhat a Fogadj örökbe egy keresztet! program részleteiről!

Hernádkércs
Bárdudvarnok
Sopron
Sopron
Sopron
Magyarszerdahely külterület
Felsőörs
Lőrinci
Újnéppuszta külterület

Kérdése van? Írjon nekünk!

Kérjük, vegye fel velünk a kapcsolatot!
Küldjön üzenetet munkatársainknak az alábbi lehetőségre kattintva!
Készséggel állunk rendelkezésére!