Most már tenni kell, kellene valamit, mert tényleg nem lesz, ki ápol, gyógyít bennünket! Katasztrofális következményekkel jár a mostani, eleve alulfinanszírozott körülmények között az egészségügyet sújtó 30 milliárdos elvonás.
Tallózva az elmúlt hetek, napok szomorú tapasztalataiból, híreiből, idézte volt a Tisztelt Házban Puskás Tivadar:
– 1. Előfordul, hogy a hétvégén, egy osztályon csak egyetlen nővér van a Baranya megyei egészségügyi intézményekben. (Dunántúli Napló)
– 2., A kórházakból 5 ezer szakképzett nővér hiányzik. Ma egy nővér 70 ezer forintot keres, ezért aztán nem csoda, hogy szakképzésre nagyon kevesen jelentkeznek. A nővérek javadalmazását legalább 50 százalékkal kellene emelni. (Varga Ferenc, a Magyar Kórházszövetség elnöke).
– 3. Az orvostanhallgatók 72 százaléka azonnal külföldre megy. 200 ezer forint nettó fizetésért itthon maradnának. (Papp Magor, a Rezidensszövetség elnöke.)
– 4. Minden gazdasági-pénzügyi beavatkozás hatása kiszámíthatatlan, mivel Magyarországon ma nincs elfogadott és érvényes egészségpolitika. Katasztrofális következményekkel jár a mostani, eleve alulfinanszírozott körülmények között az egészségügyet sújtó 30 milliárdos elvonás. (Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal)
– Tisztelt Miniszter Úr! – kérdezte volt a kereszténydemokrata orvos-politikus:
• Ugye ön szerint is a szakemberhiány egyik fő oka, hogy se pénze, se elfogadott programja nincs az egészségügyi irányításnak?
• Ugye reális igény az ápolónők és a most végző orvosok fizetésének emelése?
• Ugye ön szerint is támogatni kell az egészségügyi szakdolgozók képzését, mert különben tényleg nem lesz, aki ápol és gyógyít bennünket?
Székely Tamás egészségügyi miniszter: – Tisztelt Képviselő Úr! Az elmúlt közel egy évben, amióta miniszter vagyok, most hatodszor sikerült ugyanebben a témában megkérdezni engem. Utoljára március 16-án. Ugye nem gondolja a képviselő úr, hogy március 16-a óta el tudtam volna intézni, hogy jöjjenek új szakorvosok a rendszerbe?
– Amit viszont megígértünk és sikerült is megcsinálni. Megjelentettünk két társadalmi megújulást célzó pályázatot, amelyek közül az egyiknek a felhívásából csak azért olvasok föl pontosan, mert ön nyilván nem olvasta: „Az elnyert támogatást az egészségügyi szakellátást végző járó- és fekvőbeteg-ellátó intézmények szakdolgozói területen használhatják fel az orvosok és a szakdolgozók ágazatban tartására, a kapacitáshiányok betöltésére, a struktúraváltást követően megnyíló új szakellátási formákban.” A másik pályázatunk pedig egy képzési támogatás, amely ahhoz nyújt segítséget, hogy szakképzett szakdolgozókat tudjunk az egészségügy rendelkezésére bocsátani.
– Elmondanám tehát, hogy van program: az a neve, hogy „Biztonság és partnerség”. Ezt egyébként a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal képviseletében a Magyar Orvosi Kamara elnöke, Éger István úr is véleményezte, de ha azt nyilatkozta, hogy nincs program, akkor ezt már el is felejtette, rossz a memóriája. Végrehajtását tavaly szeptemberben a kormány is elfogadta. Külön kiemelt területe a humán erőforrás fejlesztése, másrészt pénzt is jelentett volna. Azért mondom így, hogy „volna”, mert időközben gazdasági válság következett be Magyarországon is, de egyébként a világ más részein is.
Csóválta a fejét Puskás Tivadar, csóválta erősen. – Tisztelt Miniszter Úr! Valóban, rövid esztendő alatt hatodszor kérdezek hasonlót, ez azt jelenti, hogy nem sikerült ebben a dologban előbbre jutni. Nem arról beszélek, hogy új orvosokat kell fölvenni, hanem arról, hogy az itt lévő embereket meg kellene becsülni. Másképp nem jutunk előbbre!
– Miniszter Úr! A receptet mindannyian ismerjük: az egészségügybe pénz kell és program kell. Ezt kellene adni az egészségügy dolgozóinak. Ezt kértem volna tisztelettel most ezen alkalommal is a minisztérium vezetésétől és tisztelt miniszter úrtól...
