Nagycsütörtök az utolsó vacsora emléknapja. A keresztény hagyományban Jézus a Getsemáne-kertben e napon vett búcsút tanítványaitól, majd felkészült az áldozatra. Tanítványait ekkor hívta meg a (feltehetően) Széder esti vacsorára , amit az Egyiptomból való szabadulás emlékére rendezett. Hogy szeretetét kimutassa, megmosta tanítványai lábát. Ennek emlékére, Krisztus példáját követve honosodott meg a lábmosás szertartása, amikor a főpapok – pápa, püspökök, apátok – jelképesen megmossák 12 szegény ember lábát.
Angliában ilyenkor a brit uralkodó mindig más-más templomban oszt alamizsnát a rászorultaknak.
Nagycsütörtök estével megkezdődik a nagyböjti időszak végét jelentő szent háromnap a katolikus egyházban. Délelőtt az egyházmegyék székesegyházában gyűlnek össze a papság és a hívek, hogy a püspökkel közösen ünnepeljenek. Ezen a szentmisén a főpásztorok megszentelik a keresztelendők és a betegek olaját, valamint a bérmálás szentségének kiszolgáltatásakor használt krizmát. Krisztus az utolsó vacsorán alapította meg az Oltáriszentséget, valamint az egyházi rendet, ezért az olajszentelési mise keretében a papok közösen újítják meg a szentelésükkor tett ígéreteket.
Az esti liturgia az utolsó vacsora felidézésével kezdődik, amikor Jézus maga köré gyűjtötte tanítványait. A szentírási olvasmányok felidézik az egyiptomi kivonulás éjszakáját, amikor az angyal megkímélte az izraeliták házait, mert a bárány vérével megjelölték az ajtófélfákat. A húsvéti lakoma áldozati báránya Krisztus előképe: saját testét adja értünk, vére pedig megszabadít a bűntől, az örök haláltól. Nagycsütörtöknek éppen ezért ünnepélyes és örömteljes hangulata van.
Nagycsütörtök este a szentmise elején Krisztust dicsőítik a hívek. Az orgona, a templomok csengői és harangjai ekkor szólnak utoljára: legközelebb a nagyszombati szertartáson hallhatjuk őket. A néphagyomány úgy tartja, „a harangok Rómába mennek”. A nagycsütörtöki szentmise különösen is megindító része a Krisztus tettére való emlékezés: az utolsó vacsorán, szeretetének jeléül megmosta tizenkét tanítványának lábát. A miséző pap sok helyen követi Jézusnak ezt a tettét.
Az oltár Krisztust jelképezi, és így a szentmise végén az oltárfosztás – amikor eltávolítanak az oltárról minden díszt – Krisztus ruháitól való megfosztására utal a keresztre feszítés előtt. Ezt követően pedig az Oltáriszentséget a pap egy külön az őrzésére kialakított mellékoltárhoz viszi. A mise végén a hívek csendben, elbocsátás nélkül távoznak a templomból, kezdetét veszi a Krisztus szenvedésére való emlékezés. Ettől kezdve húsvétig az Egyház nem mutat be szentmisét.
Régi szokások
Nagycsütörtökön nemcsak nagy hanggal űzték el a gonosz erőket, hanem el is égették a rosszat jelképező bábut. A réginek az elégetése összefüggésbe hozható a téltemető hagyománnyal, ott is igyekeztek megszabadulni a régitől. A legények kimentek a határba, tüzet raktak és elégették a Pilátust jelképező szalma köteget. A palócok között a víz megszentelésnek volt hagyománya. A lányok aznap kimentek a határba, ahol keresztjárást végeztek, majd „rózsavizet” vettek a környékbeli folyókból vagy patakokból és másnap, nagypénteken abban mosakodtak meg.
E napokban a szertartásokra való hívogatásnak, jeladásnak, de a gonoszűzésnek is ősi módja a kereplés, kerepülés, a palóc Istenmezején kerepityelés, Hangonyban, Szentsimonban korpitálás, Püspökszenterzsébeten pörgetés, az északi csángóknál román jövevényszóval tokálás, amely egyszerre szertartás és játék a gyereknép számára
Virrasztás
Jézus elfogása előtt tanítványaival az Olajfák hegyén virrasztott, ennek emlékére nagycsütörtök este a falu idős asszonyai a kálvárián vagy az útszéli kereszteknél imádkoztak. Általában otthonról indultak el, néha magányosan, de néha csoportokba verődve mentek el a környező szent helyekre, ahol csöndesen emlékeztek meg a két ezer évvel ezelőtti eseményekre.
