Tisztelt Polgármester úr, kedves tatai polgárok!

Mindenekelőtt engedjék meg, hogy őszinte szívvel megköszönjem meghívásukat a Szent István napi ünnepségükre, s különösen azt, hogy személyemet méltónak találták az ünnepi beszéd megtartására.

Minden nemzeti − és egyházi − ünnepünknek megvan a maga történelmi (vallás-, vagy egyháztörténeti) oka és célja. Túlnyomó többségük egy-egy konkrét esemény köré kristályosodott ki, s ennek révén spirituális célja is világos.

I.

Szent István király államalapításának ünnepe kapocs az én és a te, az én és a mi között, az én és a szűkebb valamint tágabb közösség múltjában és jelenében. Augusztus 20-ika együvé tartozásunk tudatosításának évről-évre visszatérő megerősítése. E kitüntetett pillanatokban megszüntetve az egyensúlyhiányt önmagunkban és egész emberi világunkban mindannyian átélhetjük az összetartozás, az egység örömét. Az ünnep közös kincsünk: út önmagunk felé és másokhoz, melyet jel- és szimbólumrendszerek: a beszéd, a zene, a különféle szertartások kísérnek és koszorúznak, hogy létrejöhessen az emberek közös történelmi, szellemi és erkölcsi találkozása.

Az ünnep mindig megállás, a hétköznapiság felfüggesztése. Emlékezés, de nem emlékekben ragadás: oda- és visszaút a jelenhez, útkijelölés, melyből kitetszik az emlékezés és a reménykedés egytövűsége. Nem emelkedik ki az ünnep a hétköznapok áradatából, nem tesz szert többletjelentésre, ha leragad a külsőségeknél. Csak akkor válhat szellemi-lelki találkozássá, ha az ünnep közös élményében a másik arcában saját arcunkra ismerünk.  

Az ünnepségekre - az elmondottakon túl - a résztvevőket, még ha nem is tudatosítják magukban, valamiféle tartozás, ha úgy tetszik, adósságérzés tereli. Tartozunk Szent Istvánnak, mert biztosítva a magyarság fennmaradását, egy nyugati műveltségű, független, Európához csatlakozó keresztény államot teremtett. Adósai vagyunk őseinknek, akik a vérzivataros évszázadokon keresztül – életük árán is – óvták, védték szeretett országunkat.

Az Európa legtöbb szentjét adó uralkodó dinasztia, az Árpád-ház első koronás királya államférfiként túllátott a közvetlen politikai célokon, de még az uralkodóház sorskérdésein is, és prófétai lélekkel ajánlotta az országot a Szűzanya oltalmába.  Ezzel a nálunk még alig-alig meggyökerező római katolikus egyház híveinek régi-új istenanya iránti szeretet-éhségét is kielégítette. Azóta Magyarország, legyen bármekkora, Regnum Marianum.

II.

Amikor a Szent István napot hazánk legfőbb ünnepévé nyilvánítva visszatértünk a II. világháborúig szinte állandó és egységes elnevezéséhez, nem pusztán szóhasználatot váltottunk. Kötelességeket és felelősséget is vállaltunk hazánk minden egyes polgára és a Kárpát-medencében élő valamennyi magyar testvérünk közeli és távoli jövőjéért. A rendszerváltozást követően régi reménységünk vált valóra, amikor több évtized után sorsunkat ismét a demokratikus, jogállamiságon alapuló Európához kötöttük. De az akkor erős Európa ma válságjeleket mutat, és erőteljes átalakuláson megy át. A kontinens hagyományos értékrendjét büszkén felvállaló, kultúráját őrző egységes Európai Unió még várat magára. E szövetséget a szuverén államok, így a magyarok akarata is formálja. Az elmúlt félévben, amikor hazánk mindenki által magasra értékelt kiváló színvonalon töltötte be az Unió soros elnöki tisztét, a gondviselésnek hála, történelmi lehetőséget kaptunk a szentistváni örökség méltó folytatására. Legyünk rá büszkék, hogy élni is tudtunk vele, s komoly lépéseket tettünk egy emberarcú, élhető és korszerű Európa építésének irányába.

III.

Hasonló gonddal sáfárkodtunk a másik nagy ajándékkal, amelyet a közös jövőnk iránt felelősséget érző honfitársaink nagy többségének jóvoltából élvezhetünk a tavalyi országgyűlési választások óta. A korábban példátlan bizalomért, amely létrehozta a nemzet felemelkedését szolgáló erők kétharmados parlamenti többségét, ismételten csak köszönet és elismerés illeti Önöket, kedves Barátaim. Szavazataikkal hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarország visszatérjen arra az útra, amelyet Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt kijelölt számára. Ez az eredmény tette lehetővé, hogy ez év áprilisában végre megalkossuk hazánk szuverén Alaptörvényét, bevezetőjében a Nemzeti hitvallással. A szentistváni örökség folytatóiként hisszük, hogy a nemzet összefogásával az elkövetkező évtizedekben Magyarország újra erős és büszke, virágzó országgá válhat.

Fájdalom, de az ünnep napján sem feledhetjük, hogy a közelmúlt felelőtlen kormányainak súlyos örökségeként hazánk ma fenyegető adósságcsapdában vergődik, ráadásul az élet minden területén érezhető szellemi, morális válságon kell országunknak úrrá lennie. Hogy hogyan jutottunk idáig, többé-kevésbé minden gondolkodó ember tudja. Ám az ünnep eme emelkedett perceiben ne a múlt bajait soroljuk, hanem nézzünk a jövőbe, s tegyük fel a kérdést: mit tegyünk? Idézzük fel, mit tett Szent István király, hogy országát megmentse és megerősítse.  Törvényeket alkotott, egyházat teremtett, az egyház pedig megalapította az első iskolákat, amelyek rövidesen virágzásnak indultak, és nemzetünk fiainak átadták a kor eszméit, rájuk bízva a kultúra kincseinek őrzését, továbbadását. Ezt kell tennünk nekünk is! A keresztény erkölcsi tanítás értékrendjét hordozó törvényeket alkotni, hitünket megerősítve újra felépíteni falvaink lerombolt iskoláit.

Az új Országgyűlés megalakulását követően azonnal nagy erőkkel megkezdődött a törvényalkotás. Üzenetértékű, hogy jó egy évvel ezelőtt a 21. században egyedül lehetséges módon, a kettős állampolgárságot lehetővé tevő törvénnyel orvosoltuk az összmagyarság kilenc évtizedes fájdalmát. Új Alaptörvényünk, áprilisi alkotmányunk pedig utat nyitott az országunk újjáépítésének kereteket adó ún. sarkalatos törvények sora előtt.

IV.

Szent István királyunk iskolákat is épített. Ezt tesszük mi is. Augusztus végén néhány gondolat erejéig érdemes kicsit elidőzni a szeptember 1-jén kezdődő új akadémiai évnél is. Politikusként, tanárként, államtitkárként nagy örömömre szolgál, hogy nyolc nap múlva a nemzeti erőforrás miniszterrel az új tanévet egy olyan községben, Lipóton nyitjuk meg, ahol a helyi közösség a Kormány segítségével újraindítja kisiskoláját.

De a jövőépítés fontos lépéseinek sorában arról is örömmel számolok be, hogy gondos előkészületek, országos társadalmi egyeztetés után elkészültünk a köznevelési rendszernek és a felsőoktatásnak új kereteket szabó törvénytervezetek szakmai munkaanyagaival is. A tervezeteket nagy figyelem kísérte, reális tájékoztatások és álhírek sokasága jelent meg róluk. A Kormány véleményének beépítését követően az ősszel gyorsított ütemben megszülethetnek a magyar oktatás régi becsét és hírnevét visszaadó várva várt törvények.

Nagy horderejű változások előtt áll Magyarország. Persze nemcsak az iskolák világában, hanem az élet majd minden területén. Az iskolák világánál maradva röviden vegyük számba, hogy mit kell, mit fogunk változtatni az újjászületéshez legfontosabb területen, az oktatásügyben, és miért.

Intézkedéseink megértését segíti, ha felidézzük hogyan is került nagy múltú oktatási rendszerünk csődközeli állapotba. A rendszerváltozást követő első négy évben a szigorú pártellenőrzés alatt álló struktúra lebomlott ugyan, de a korábban fél-illegalitásba szorult, többnyire felkészületlen új politikai elitnek nem sikerült leraknia egy új szerkezet alapjait. Az első keservekkel és küzdelmekkel teli 4 év alatt a régi emberek a háttérben szép csendben készülődtek, ’94-ben visszatértek, és teljes erővel megkezdték saját neoliberális álmuk megvalósítását. A folyamatot a ’98 és 2002 között kormányzó polgári erők csak lassítani tudták, de megfordítani nem. Ennek következtében 2002-től kezdve a számottevő parlamenti többség birtokában gátlástalanul folytatódhatott a reformnak hirdetett rombolás óvodától az egyetemig, nyolc hosszú éven keresztül.

Minden magyar embernek tudnia kellene, hogy a magyar iskola a tizedik évszázad végén történt meglapítása óta az embernevelést szolgálta. A nevelést az egyén és általa a közösség (a család, a nemzet, az egyház, az emberiség) fejlődését tartotta legfőbb feladatának. Az e felfogásból eredő pedagógiai kultúrájában volt sikeres, és vívta ki magának Európa és a világ elismerését. Nem utolsó sorban a 20. század derekára, amikor is beértek a nagy kultuszminiszter, gróf Klebelsberg Kuno reformjainak gyümölcsei, és igazolódni kezdett a 20-as évek azon belpolitikai tézise, hogy ti. egy lerombolt, megcsonkított, kisemmizett nemzetet az oktatási rendszerének és kultúrájának erősítésével lehet csak talpra állítani. A trianoni tragédia után a magyar nemzet felemeléséért oly sokat tevő miniszter azt vallotta: „lehet  egy  nemzetet  szegénnyé,  koldussá  tenni,  de ha a nemzetben   lakozó   szellemi  és  erkölcsi  erőket  megtartani  és gyarapítani  képesek  vagyunk,  akkor  a  nemzet  nincs elveszve, és  mindent vissza lehet szerezni”. Ehhez persze elegendő források is kellenek.

Pedagógiai kultúránk erősségeinek továbbfejlesztése helyett ’94-ben megjelent, majd eluralkodott az a külföldről jövő oktatásirányítási koncepció, amely szolgáltatásnak tekintette az iskolai működést, és a humán szférától idegen közgazdasági, minőségirányítási, mérési-értékelési-elszámoltatási mechanizmusokat érvényesített és kényszerített rá. E felfogás szerint mindig a szolgáltatást igénybe vevőknek (a gyereknek és a szülőnek, illetőleg a fogyasztói társadalmat nálunk sajnálatos módon működtető multinacionális cégeknek) van igazuk, az oktatást az ő elvárásaikhoz kellett igazítani, bármi áron kivívni elégedettségüket. E rendszerben a finanszírozó állam beavatkozási lehetőségei erőteljesen korlátozottakká váltak. Miközben – lám, micsoda ellentmondás! – a társadalom a tanügy minden hiányosságáért az államot hibáztatta. Ezen oktatásirányítási filozófia jegyében születtek meg azok a reformnak nevezett intézkedések, melyeknek bevezetését követően általánosan romlottak a tanulási eredmények. Fellazult a fegyelem, relativizálódtak az örök erkölcsi értékek, irracionálisan bürokratikussá vált az oktatási rendszer és az egyes intézmények működése. A köz- és a felsőoktatásban egyszerre volt jelen a pénzhiány és a túlköltekezés. Mélypontra süllyedt az iskolamesterek, azaz a tanító rend megbecsülése, az államot képviselő Kormánynak illetve oktatási miniszternek lenullázódott a mozgástere.  

A 2011/2012-es tanév a nagy változások előkészítésének éve lesz.  A változások célja nem más, minthogy korrigálva az elmúlt évtizedek hibáit, az egyének boldogulása és a közösség, az egész magyar társadalom egészséges fejlődése érdekében visszaállítsuk a nevelés, a köz- és a felsőoktatás magas színvonalát, a tanárok tekintélyét. A politikának tudomásul kell vennie, hogy az iskola a legjobb befektetés a jövőbe. A tanítás, a köznevelés minősége nemzeti sorskérdés, az oktatás, ha úgy tetszik, stratégiai ágazat. A közjó szolgálatába állított tanügyet nem lehet odadobni a pénzvilág szűk látókörű, önös érdekeinek. A nemzet jövőbeli boldogulását meghatározó oktatáshoz - éppúgy mint Klebelsberg Kuno miniszterünk idejében - elégséges források is kellenek. Az iskolarendszer megfelelő színvonalon történő működtetése az állam talán legfontosabb kötelezettsége és felelőssége. E kötelezettség teljesítéséhez és a felelősség tisztességes viseléséhez értelemszerűen jogok is járnak, az állam jogainak helyreállítása is része az oktatási rendszer megújításának.  

Az tanügy meghatározó szereplői a pedagógusok. Az ő szakmai tekintélyük, erkölcsi és anyagi megbecsülésük helyreállítása nélkül nem remélhetünk eredményeket. Olyan köznevelési rendszer felépítését készítettük elő, amelyben a tanító emberek nem agyonterhelt, szakmailag megalázott, anyagilag kisemmizett, tevékenységükben szigorú szabályok által korlátozott közkatonák, hanem a szellem elismert emberei. Munkájukat a kormány és az egész társadalom megbecsüli, szakértők útján ellenőrzi, és érdemének megfelelően díjazza. Akik példát mutatnak az egész életen át tartó tanulásból. Akik Arany Jánosnak, Babits Mihály tanár úrnak vagy Jedlik Ányosnak, Németh Lászlónak méltó utódai. Akik Szent István országának elkötelezett továbbépítői lesznek.

E helyről is kívánok a pedagógus kollégáknak további hitet, jó kedélyt, türelmet, kitartást és egészséget.

V.

De térjünk vissza az augusztus 20-i ünnephez. Nem áll szándékomban erőltetett kapcsolatot teremteni az államalapító és Tata városa között, csupán felvetődött bennem a kérdés, vajon ugyanitt állnánk-e Szent István országunk helyzetét megszilárdító tettei nélkül?  Hogyan alakult volna a sorsfordító lépések nélkül ennek az évezredek óta lakott városnak a története? A szentistváni állam- és egyházépítés nélkül ma valószínűleg nem lennének neves egyházi és állami iskolái, művészeti nevelése és virágzó kulturális élete, Tata iskolásainak nem lenne a város történelmét tárgyaló közös tantárgya és tankönyve, lakóinak nem lenne közös történelmi tudata. A tataiak mindezek miatt tartoznak tisztelettel és köszönettel első királyunk államalapításának.

VI.

Augusztus 20-án hagyományosan sor kerül az új kenyér megáldására.  Az emberi gondolkodás egyik csodálatos eszköze a képes beszéd, a szimbólumok használata. Az ősi szimbólumrendszer az ember és a teremtett világ kapcsolatán alapul, ezért bár organikus rendszer, az évezredek során szinte alig változik. Egyik legszebb szimbólumunk a kenyér, amit a magyar nép évszázadokon át csak „életnek” nevezett. A magyar ember szentnek tekintette, s tekinti ma is a búzát, a kenyeret, amely a kereszténységben az élet kenyerévé lényegül át. „Mért fáj neked az égő élet – nincs benne részed soha” - írja le Ady Endre A grófi szérűn c. versében az éhező emberfájó kenyéréhségét.

A magyar ember még a múlt század közepén is „Szentistvánkor” ünnepelte a létezés és az „élet” ünnepét. Rákosiék-Kádárék – a „szentistváni” ünneplést elkerülendő – az „alkotmány ünnepét” kapcsolták össze az új kenyér ünnepével. Mi aug. 20-án (István egyik névnapján) első királyunk prófétai aktusát is ünnepeljük; újabb összefonódás a szimbolikában: szent király – Szűz Máriának ajánlott ország – új kenyér. A magyar kenyér és a magyar termőföld ünnepe. E föld megszerzése ezernél is több esztendeje kisebb és nagyobb hatalmak vágyainak tárgya, nemkülönben jelen korunkban is.

A jelent a múlttal új Alkotmányunk időben és mélységében is összeköti, ettől lesz egyben jogi szinten is szerves folytatója az idegen eredetű, mesterségesen kiagyalt szimbolika által elfojtott, élő és túlélő történelmi képrendszernek. Ez nem alkotmányjogi kérdés, hanem arra ad választ, hogy egy nemzet hogyan viszonyul saját magához, a környező világhoz, a saját szimbólumrendszeréhez. Mennyire tartja magát és szimbólumait szentnek, azaz elhívottnak, Isten által feladattal megbízottnak. Ahogy az egyén csak akkor lehet boldog és megelégedett, ha a lelke mélyén tudja, hogy betölti a küldetését/hivatását, ugyanúgy a nemzet is. Ennek kifejeződése, ha a Szentkorona láttán és tudatában, ha az Alkotmány olvastán és megértésében, ha a szülőföld illatának belélegzésekor, a kenyér megszegésekor, a Himnusz éneklésekor, egy szép magyar vers vagy népdal hallatán a szívünk összeszorul – nem a ma oly baljósan divatos stressztől, hanem a boldog büszkeségtől, hogy magyar vagyok.

Szent István az államalapítással megtartotta létében a magyarságot.   

Éljen és virágozzék hát minden nemzettel együtt Magyarország és a magyarság!

Megköszönöm megtisztelő figyelmüket, kívánok mindnyájuknak felemelő ünnepet és az ünnepet követő reményteli hétköznapokat.