Csak ezzel, a hitleri birodalomra utaló, plagizált címmel lehet jellemezni azt a légkört, amely állítólag eluralkodott a népszámlálás hónapjában szerte Magyarországon – ha hihetünk az erről szóló publikációknak. A pszichózis magára a kormányzatra és annak médiájára is átterjedhetett, mert az egyik „Péntek 8” műsorban a riporter, Csermely Péter megkérdezte Kövér László házelnöktől, hogy nem fél-e? A kérdés a távolabbi jövőre vonatkozott.
Szerencsére a házelnök még nem fél, noha a Népszabadságban már olyan kategorikus megállapítások olvashatóak (november 3.), hogy „még nem mindenki érzi bőrén az eddigi politika következményeit, de mindez már csak egy időzített bomba… bizonyos, hogy előbb-utóbb robbanni fog… Orbán Viktor már hallja rémálmaiban a számonkérő hangot… Orbánnak már nincs több esélye…”
„Bizalmatlanság és szorongás” címmel (február 22.) olvashattunk riportot a népszámlálás okozta „különböző félelmekről… emberek tízezreit nyomasztja a kérdés, hogy be merje-e írni… melyik nemzetiséghez, vagy felekezethez tartozik?”
„Villamoson, internetes fórumokon, baráti társaságokban… folyt egy másik vita is, ami ugyanúgy bizalmatlanságról, szorongásokról szólt. A többség szorongásáról… saját államával szemben. Miért akarják tudni, mekkora lakásban lakunk? Miért fontos nekik, hogy milyen cégnél dolgozunk? Miért kérdeznek rá a vallási meggyőződésre? A sajtóban megszólaltatott számlálóbiztosok mind a bizalmatlanság különféle megnyilvánulásairól számolnak be.”
Amelyik újság ilyen sztorikat kinyomtat, annak munkatársai valószínűleg csak írják, de nem olvassák a saját lapjaikat? Nem hallották még soha nyilatkozni a saját politikusaikat? Amelyek, akik évtizedek óta követelik, hogy ne lehessen kérdéseket feltenni magánéletinek tekintett véleményekről, mert azok ilyen-olyan, de mindenképpen szörnyű veszélyekhez, diszkriminációhoz, illetéktelen beavatkozáshoz vezetnek. Most is, mint a népszámlálás előtt, sőt, mint látjuk, utána is, folyik a nyílt és a suttogó ellenpropaganda, nehogy tiszta képet lehessen alkotni az ország tényleges állapotáról, valóságos szükségleteiről, megfelelő távlati programokat ne lehessen készíteni, például lakásépítési, fejlesztési, szociális ügyekben. Még ha csak egyetlen ilyen gyakorlati kérdésre gondolunk is.
De ennél a távlati problémánál sokkal konkrétabb az, hogy ellenzéki ködösítés folyik nemzetiségi és vallási hovatartozás ügyében. Ezzel egyidőben valótlanságokat terjesztenek a kisebbségek hátrányos megkülönböztetéséről, üldözéséről, felekezetek szabadságáról. Pedig még azt sem lehetett eddig tisztán látni jó néhányukról, hogy valóban léteznek-e, vagy csak etnobizniszről, felekezeti bizniszről van szó?
Biztosak lehetünk benne, hogy miután véget ért a népszámlálás, rövidesen változik a hangnem és megjelenik az ismét követelődzés, hogy számlálatlan milliárdokat adjanak, teljes szabadságot, jogokat biztosítsanak olyan „egyházaknak”, „kissebségeknek”, amelyekről továbbra sem lehet tudni majd, valójában léteznek-e, vagy csak papírosuk van egy bíróságtól.
Ez annál is érdekesebb, mert ha a népszámlálás nem megbízható, olyan nagyon rettegnek és szoronganak, vagy legalábbis szeretnék annak látszatát kelteni, azoknak a nagyhatalmú ideológiai elődei és ősei egészen más gyakorlatot folytattak a pártállamban.
Nem egy névtelen kérőíven, hanem kémekkel, besúgókkal, feljelentőkkel és hatóságokkal firtatták széles rétegek vallási, nemzetiségi, politikai meggyőződését, vagy éppen lakásviszonyait.
Közel fél évszázadon át csak kiutalással lehetett lakáshoz jutni, magántulajdon alig volt. Rendeletek szabták meg, hogy kinek mekkora lakóterület jár, hogy két személy jogosult egyetlen szobára, vagy egy családnak nem lehet csak egyetlen, maximum 120 négyzetméteres, egyszintes családi háza, esetleg még egy ideiglenes nyaralója. Létezett olyan rendelet, hogy aki átlépi az engedélyezett, egy főre eső minimumot, állami tulajdonú lakásában, annak többletterülete után külön adót kell fizetnie és magasabb lakbért. Előzőleg minden, hat szobásnál nagyobb ingatlant államosítottak, sok esetben saját egykori házában csak lakbérfizetés mellett maradhatott a régi tulajdonos. Nem említve a kitelepített tízezreket, vagy lakóhelyváltozásra kényszerített milliónyi falusi embert, akiket a megélhetés kényszere kergetett a városi lakásnyomorba. Most elhitetik velük, hogy itt öregkorukra sem lesz nyugtuk? A devizacsőd kapcsán talán pánikot próbálnak kelteni, afféle lakásösszeírás félét sugallnak?
Az sem érdektelen, hogy olyan egyházak, amelyeknek számos tagját érte üldöztetés a pártállamban, és amelyeknek vértanúi vannak, bátor vállalásra késztették híveiket. Olyanok viszont, akinek se hitük, se nemzeti identitásuk már régen nincs és a pártállamban üldözték, most pedig ijesztgetik azokat, akiknek még van identitásuk, később majd nagy hangon hirdetik a lelkiismereti és vallásszabadságot, mint tették évtizedeken át, mióta ez nem jár semmiféle hátránnyal.
Kik is lehetnek ők? Valószínűleg a pirézek. Ez a bátor és nemes emberfajta, amely mindig, mindenütt kiáll identitása mellett és szeretné, ha minél többen ugyanolyan lelkes piréznek vallanák magukat. Vagy a jetik? Ez a mélyen hívő sokaság, amely akár a vértanúságot is elszenvedné a kegyetlen, barbár jetiüldöző csőcselék röheje közben?
Ami pedig a népszámlálási biztosokat illeti, mit mondhattak volna arról a sokszázezer polgárról, akik az interneten válaszoltak, vagy azokról a milliókról, akik nyugodtan, örömmel, vagy unottan, de teljesítették állampolgári kötelességüket. Csak a problémásokról mondhattak valami érdekeset, azokról, akik vagy maguk akartak ártani a közérdeknek, vagy akiket sikerült, mint labilis lelkeket megfélemlíteni.
