A nyugatias, szekularizált gondolkodásmód hajlandó elhitetni, hogy a kereszténység azonos a „nyugati” kereszténységgel, azon belül is csak a klérussal. Hozzájárult ehhez nem kis mértékben, különösen mifelénk, hogy a kommunista rendszerek gyakorlatában a hívők csak afféle hordalék volt számukra, amelyet le kell és lehet választani a hivatalos Egyházról. A címszó alatt a katolikusokat értették. Ha ezt az „egyházat” hatalmuk alá hajtották, a többi már nem volt érdekes. A többi felekezetek majd felszívódnak, átalakulnak arctalan „tömegekké”. A „tömegek” szó is a pártállami kor egyik jellemzője volt és maradt.
Ez a leválasztás valamelyest sikerrel járt. A hivatalos Egyház, az elöljárók maguk is kezdtek megfeledkezni a népegyházról, kezdetben talán azért, hogy az egyszerű hívőket valamennyire megoltalmazzák az üldöztetéstől, de aztán később ez a helyzet mechanikus gyakorlattá merevült. Sok hívő érezheti úgy ma is, hogy az ő magatartása valójában nem számít, a kereszténység sorsa „odafenn” dől el. Nem az Égben, hanem az állami és egyházi vezetők paktumai és a politikai helyzet fordulatai szerint.
Ez a vulgáris szemlélet erősen érződik Czakó Gábor vitapartnerének fölényes vitastílusán, amikor egyetlen pillanatra sem merül fel benne az a gondolat, hogy mi minden rejlik a gyűjtőfogalomként használt érvelésében katolikus színezetet öltött „keresztény” jelző mögött.
Mennyire más egy katolikus, mint egy hagyományos protenstáns és megint más a mostanra megszámlálhatatlanná vált, a Szentírást a saját feje, tudása és hite szerint magyarázni próbáló felekezet. És megint más a „keleti” kereszténység, annak is számtalan ága-boga. Milliárdnyi más és más keresztényre kell gondolnunk, és akkor még hol vannak a régebben „vágy-keresztényként” aposztrofált ember milliárdok, akikhez eljutott egy és más a történelem folyamán a keresztény hit morzsáiból és erkölcsi tanításaiból, egyben-másban öntudatlanul is keresztény magatartási szabályok szerint élnek, az állami törvényekben megszabott mintákat betartva. Anélkül, hogy sejtelmük lenne ezeknek távoli, több ezer éves beszivárgásáról az emberiség mai értékvilágába.
De térjünk vissza a vita konkrét terére, a kereszténység, valójában a katolicizmus emberellenes bűneihez.
Inkvizíció:! Itt nem lehet vita. Nem lehet mentség, hogy inkvizíció mindig is volt, nem kisrészt éppen a kereszténység korai terjesztői ellen, Jézus perétől és halálától kezdve. Még Jeanne d’ Arc idején sem létezett a Szent Inkvizíció és már régen feloszlott, mikor ember milliókat gázosítottak, égettek el és mészároltak le válogatás nélkül, majd folytatódik azóta is. A Szent Inkvizíció csak egy kis epizód, de joggal nagy botrány ebben a folyamatban.
Na meg az „Index” Libororum Prohibitorum. Az Egyház által tiltott könyvek listája. Azt hiszem, nagyon kevesen tartották kezükben és forgatták valaha is ezt a hírhedt szüleményt. E sorok írója azon szerencsések közé tartozik, aki még saját szemével olvasta a véleményszabadság eltiprásának eme elátkozott botránykönyvét, a fekete reakció ármányos torzszülöttjét.
Úgy hetven évvel ezelőtt diákok között – talán felnőttektől hallott értesülések alapján – az mendemonda járta, hogy a magyar irodalom néhány népszerű műve „indexen van”! Jókaitól az Egy Az Isten, Mikszáthtól a Különös Házasság, Gárdonyitól a Láthatatlan Ember, Erdős Renéetől egyebek között a Santerra Bíboros. Szent borzongással és frivol kíváncsisággal kutattunk ezekben, mi lehet a nagy titok?
Nos, az iskolai Mária Kongregáció könyvtárában, melynek kezelőjévé léptem elő, ott lapult a vékony füzetecske. Az Index! Nem volt abban sem Jókai, sem Mikszáth, sem Gárdonyi, sem Santera Bíboros. Sok-sok ismeretlen idegen név, latin cím, salabakter, nagytudományú teológus között mindössze két magyar szerző volt feltalálható. Az egyik volt Prohászka Ottokár székesfehérvári megyéspüspök, a mindenkori baloldal szerint a gondolaszabadság rasszista eltiprója. Neki két tanulmánya szerepelt a csak engedéllyel olvasható, amúgy tiltott teológiai értekezések között. Csak nem volt ő is szabadgondolkozó? Lám-lám.
A másik volt Izsóf Alajos. De ki tudja, hogy ki volt Izsóf Alajos? Nos, katolikus pap, ifjúsági író, három emberöltővel ezelőtt és a Zászlónk című, katolikus ifjúsági folyóirat szerkesztője és munkatársa évtizedeken át. Természetesen katolikus egyházi szolgálatban, mindezen idő alatt. Hát, ilyen sanyarú sors várt azokra, akiket a kegyetlen katolicizmus a szörnyűséges indexre tett. Így hát Izsóf Alajos is a gondolatszabadság hőseként áll örökre az Úr jobbján. Nyugodjék békében!
Amúgy Szabó Balázs írásának zárógondolatával tökéletesen egyet lehet érteni. Szerinte: „Akkor fog megváltozni a szellemi és fizikai környezet, ha művelt és igényes emberek kerülnek ki az iskolákból.” Kár, hogy ez magából írásának érveléséből nem derül ki. Már csak azért sem, mert a művelt és igényes ember alapműveltségéhez és igényes életviteléhez nemcsak Európában, hozzátartozik a kétezer éves keresztény tanítás, erkölcs és lehetőleg a hit alapos elsajátítása. De legalább tisztelete.
