A kép a Gellért Szállóban készült 2007. november 22-én, egy konferencián, ami azért jött létre, hogy a meghívottak és az érdeklődők eszmét cseréljenek arról, miként tölti be a magyar nyilvánosság azt a szerepet, ami a demokrácia működésében rá hárul, illetve normális működése érdekében rá hárulna, továbbá, hogy milyen módon volt részese a folyamatnak, ami oda juttatta a magyar társadalmat, ahová került. Kopp Mária volt az egyik előadó.
A szervezők mindkét oldalról hívtak előadókat, hogy tér és mód nyíljon túl az efféle diskurzusok szokásos keretein, amikor is mindenki mondja a maga által igaznak tartottakat, nem törődve azzal, hogy mások ugyanolyan okkal és joggal tartanak mást igaznak. Kopp Mária vállalta a felkérést, fontosnak gondolta a kezdeményezést.
Hallgattam az előadását. Anómiáról beszélt, a közös normák eltűnéséről, a bizalom elillanásáról, és arról, hogy ez hogyan betegíti meg a magyar társadalmat, hogyan csökkenti a társadalmi tőkét. Azt mondta, vissza kellene nyernünk a szavaink jelentését, a mára szitokszóvá lett liberalizmusnak és nacionalizmusnak egykorvolt gazdag értelmezését, amely a legnagyobb politikusgenerációra Kossuthra, Széchenyire, Eötvösre, Deákra volt jellemző, és ami egyben a leggazdagabb politika hagyományunk.
Kopp Máriát jó volt hallgatni. Nemcsak azért, mert amit mondott az igaz volt, hajszálpontos diagnózis, de mellette mindig érződött a lehetőség a változásra. Úgy beszélt értékvesztettségről, hogy közben tisztába jöhettünk a bennünk élő értékvilággal. Úgy beszélt sanyarú állapotunkról, hogy közben hitte és el tudta hitetni, jobbak vagyunk, jobbak lehetünk. Anyám egyszer látta a tévében, és azt mondta, nagyon okos ember lehet. A falusi ember ritkán mondja ezt, általában azokra, akik a legbonyolultabb dolgokat is képesek érthetően előadni, és akiken érzi, hogy tisztelik azt, akihez beszélnek. Kopp Mária ilyen volt. Nemcsak ismert, értett, de szeretett is bennünket.
Ma búcsúztatják este hatkor a Zugligeti Szent Család templomban.
Nélküle sokkal nehezebb lesz.
