Metternich kancellár ha kikönyökölt a Rennwegen álló palotája ablakába és elnézett Kelet felé – bár ez aligha volt szokása – elláthatott a Landstrasséig, az ő idejében nagyjából odáig terjedt Bécs városa. Tőle származik a mondás: „A Landstrassén túl kezdődik Ázsia”. Ázsia mi voltunk.
Európa – pontosabban az euró – határai azóta kicsit keletebbre nyomultak, úgy a Fertő tóig. Ott északra, majd ismét keletre húzódnak tovább, még Kosicén is túl, hogy aztán hirtelen visszakanyarodjanak a Kárpátok mentén, a büszke Szlovákiát magukba ölelve az euró-határ mentén. Ők majd fizethetik az euró-tartalékot képező hozzájárulásukat, a mi forintunk pedig a messzi Keleten romlik tovább anélkül, hogy ebben magának a magyar gazdasági életnek bármiféle káros szerepe lenne.
Ezt hozta nekünk a Mikulás a még mindig távoli Európából, amelynek papíron, mint uniós tagok, egy ideje már részei vagyunk, vagyis hiába kapálódznánk, próbálnánk kievickélni a hagyományos ázsiai nyomorúságból, amelyet a negyven plusz tizenkét évi baloldaliság prolongált nálunk egyidőben Európa gazdagodásával.
Most a csődbe menő Európa legalább tíz további évre magával ránt bennünket a pénzügyi káoszba, amelyet „minősítésnek” neveznek.
Ki a felelős ezért? A mindenkori kormány. Ha tehát a másfél éve felvázolt gazdasági program nem valósítható meg, azért nem az előző évek adósságcsinálása, nem a három év előtt kitört válság, nem a hírhedt világméretű befektetés-buborék, államok és tömegek esztelen adósságcsinálása lesz a felelős, hanem az eleve „rossz program, vagyis a kormány”.
Ez látszik a miniszterelnöki beszámolóra reagáló ellenzéki – előre, látatlanban megírt és a vitában előadott – felszólalásokból. Bármilyen súlyos döntést kell majd hozni – akár elfogadjuk az uniós szabályok szigorítását, akár tartózkodunk, az ellenzék úgy tesz, mintha ez őket nem érintené, mintha nem kellene épp úgy szerepet vállalniuk ilyen döntő lépésben, amely már túlnőtt a pártvitákon. Nem érzékelik, hogy ugyanazon a hajón utaznak, mint a többség. Ők még nem hallottak olyasmiről, hogy vannak döntések, amelyekben félre szokás tenni a pártkülönbségeket és tudomásul kell venni az össznemzeti érdeket, vállalni kell a felelősséget. Ebben a tekintetben Jobbik, vagy Balik, egyre megy. Vagy nem megy?
Van azonban a közéletnek egy sajátos rezervátuma, a baloldali média, amely végleg nem vesz tudomást a valóságos helyzetről. Ebben híven tükröződik a „minél rosszabb, annál jobb” szellemisége. Egészen a Kertész Ákos-i határtalan gyűlölködésig. Van egy megrendítő fénykép a Népszabadságban (dec.5.) töredék kőkereszt darabon egy megfeszített kar. Ez illusztrálná az alá tördelt írás hangulatát? Az író vagy riporter? (egy elképzelt/valódi?) rettegővel beszélget.
„Nem megy” – indul az írás, amelyben egy „orvos” kiáltja világgá lelki megtöretését.
„… Nem megy nem gyűlölni őket… tudom, hogy gyűlölni bűn, de nem megy… ők minden szépséget elrondítanak. Elorozzák a szépséget a világból… Nem hibáznak. Nem rosszak, de elvetemültek, gonoszak. Meglátom az utcán az egyiket, … közlöm vele, hogy csak addig szégyellje magát, amíg él … Tudom, hogy nem szabadna tennem ezt, de nem megy. Őnékik mindent lehet - … Polgár vagyok. De nem engedik, hogy az legyek. Nem megy. Éktelen a harag bennem. És napról napra nő. Megyek a városomban, mínusz nyolc a fok, s látom, hogy rendőrök igazoltatják a pékség kis meleget adó ablakánál heverő hajléktalanokat … Ezek keresztények? … meglátom hírlapírójukat … lefasisztakommunistázom. Tűri fel ingujját, ugrana nekem ököllel. Ehhez értenek … Nem megy nem gyűlölni őket… Akadtak ilyenek az előzőek, a többiek között is. Korruptak, tolvajok, hazugok, gonoszak. De ez más. Itt a gonoszság intézményes. Aki nem gonosz, az nem tartozik közéjük… az meglakol… azt megsemmisítik. És nem vigasz, hogy félnek ők is… Gyávák, milyenek is lennének? Luxusautóik öltönyös sofőrjeit géppisztolyos rendőrökre cserélték. Rettegnek már…”
Hohó, álljunk meg egy pillanatra!
Géppisztolyos testőrség, luxusautók, rettegés… Akkor hát nem is rólunk, jobboldaliakról van szó, mint eddig hittem, hanem Rákosiról, Farkas Mihályról, Péter Gáborról? A hajléktalanokat pedig éppen most viszik közveszélyes munkakerülés címén Kistarcsára, esetleg a szénbányákba, állami gazdaságba, javító-nevelő munkára? Na meg az öklét mutogató újságíró titofasiszta?
Mi ez a katyvasz, amit ez a derék, hitvalló katolikus doktor bácsi, aki miközben a szerinte se nem szent, se nem apostol „Pál” szeretethimnuszát idézi, fuldoklik a gyűlölettől? Kik azok, akiket muszáj gyűlölni? Vagy a nyomdában véletlenül összecserélték a Népszabadság kefelevonatát a Szabad Nép 1951-es évfolyamából azokkal a napokkal, amikor bejelentették az „árrendezést”? Vagyis az árakat 100, a kereseteket pedig 20 százalékkal emelik? A „katolikus” doktor bácsi pedig éppen a titofasiszták öklétől retteg nyilvánosan, úgy is mint haladó katolikus, az Országos Béketanácsnak a Vatikánt elítélő nagygyűlésén? Kikről, miről fantáziál Bacher István az újságban? De talán még nem is élt se ő, se a doktor, amikor belső függöny fityegett a páncélozott luxusautókon, mert Fél Rákosi pajtás.
Nem cserélték el a kefelevonatokat. Amikor a rettegő orvos olyasmiket láthatott volna, mint amiktől most retteg, akkor az újságok a Békekölcsön sikeréről zengtek, mert éppen csődben volt az ország, kellett a pénz, a megszorítás. De írni a rendszerről csak szépeket lehetett. A rettegés akkor ki-ki magánügye volt.
Hát akkor mégis tőlünk retteg, itt a messzi Ázsiában. Miközben odaát a szabad világ éppen a csődtől retteg, de nálunk értékelődik le a forint.
