Szüntelen vita és találgatás folyik arról, hogy melyek azok a régiók, népcsoportok, családok, akik a honfoglaló magyarság hiteles utódai. Őrvidékiek, székelyek, matyók, palócok, vagy más, mai napig ősi lakhelyükön élő falusiak, de ne zárjuk ki az – igaz, később jött – jászokat, kunokat, hajdúkat se, akik ma a legtősgyökeresebb magyar hagyományokat őrzik. Mindez ma már csak találgatás, rendszerint politikai aláfestéssel, hála a XX. században elszabadult fajelméletnek.
Van azonban egy réteg, amely nem igen vesz részt ebben a vitában, noha papírja van róla, hogy ősei nagy valószínűséggel a Vereckei hágón át érkeztek, vagy az azt követő évszázadokban idegenből jöttek, de a mai magyarság ősei közé sorolhatók, s itt járnak közöttünk.
Ők pedig az egykori magyar nemesség Árpád-kori eredetű rétege.
Kézei Simon már annak a kornak a vége felé 108 honfoglaló nemzetségről tud, bár nem sorolja fel őket. A XIX. század végén Karácsonyi János történelemtudós, az Árpád-kori fennmaradt hiteles oklevelek alapján 180 + 13-ra eszi a hiteles ősi magyar nemzetségek számát, de már a kereszténység felvétele után jöttek és a várjobbágyból lettek is benne foglaltaknak.
Vajay Szabolcs, a tudós genealógus az Aranybulla idejére teszi a legrégebbi nemesi rend kialakulását és ebben három réteget különböztet meg: azokat, akik olyan távoli múltban tudják bizonyítani oklevelek alapján eredetüket, hogy bizonyosan a honfoglalók leszármazottai. A második réteg a kereszténység felvétele után érkezettek ősi rendje. A harmadik azoké, akik legkésőbb az Aranybulla idejére már a nemességhez számíthatnak.
Név szerint is felsorol több tucat biztosan honfoglaló eredetű nagynevű családot és ugyancsak több tucat ősi, de nem honfoglaló családot.
Ha a nevüket végigolvassuk, láthatjuk, hogy mind nagyon ismert nevek a XX. század elejéig meghatározóak voltak a magyar történelemben.
Róluk biztosan tudható, hogy magyarok voltak, ősi szokás szerint, férfiágon leszármazva. Leányági leszármazottaik száma pedig szinte kiszámíthatatlanul sokszorosa, évszázadok alatt ősi magyar vérrel áthatva a magyar nemesi társadalom újabb generációit is.
De ha már a leányági leszármazottakra tereljük a figyelmet, ne feledjünk egy ősi magyar hagyományt. Az Árpádot pajzsra emelő hét vezér a vérszerződésben megfogadta, hogy a magyar nemzet örökre Árpád véréből választ vezért magának. Így is volt az utolsó Árpád-házi király haláláig. De azután is.
Élnek-e tehát mai napig is Árpád véréből? 1301 óta már csak leányágon leszármazók?
Élnek bizony. És kik ők? Legyünk erősek a gondolat elviseléséhez. Elsősorban a Habsburgok. Továbbá a Wittelabachok. Ők mindenki másnál hitelesebb, leányági leszármazottai a honfoglaló magyaroknak, sőt, egyenesen Árpádnak.
Érdekes módon éppen csak azokat nem szokás számba venni a magyarság ősi gyökereinek firtatásakor, akiknek hiteles papírjuk van róla, hogy őseik tényleg itt voltak a honfoglaláskor. - ezek szerint már magyarként jóval előbb is – a Kárpát-medence felé vezető hosszú úton is ott voltak.
Mindebből az derül ki – és a tanulság már meglehetősen régi – hogy a fajelmélet és a származás lehet ugyan valamiféle szempont a sok egyéb szempont között, a „ki magyar és ki nem?” kérdés firtatásakor, de másfél ezer éves múlt után sok más szempont számításba esik a kérdés vizsgálatakor.
Oláh Miklós, a későbbi esztergomi érsek Mátyás király unokaöccse, oláh vajdák leszármazottja, 1538-ban írt Hungaria című munkájában 14 beszélt nyelvet sorol a magyar királyságban, közöttük már a törököt és egy különös, meg nem nevezett nációét, a cigányt. A mai kevert magyar népesség kialakulása tehát nagyon régi eredetű.
Bár a zsidó nagymama ügyét sikerült korrupciós problémává eltéríteni, azért tudjuk, hogy mi a faji probléma háttere. De vajon valaki, akit Nováknak, vagy akit anyai néven Vonának ismernek, mert az apai családnév végleg nem utal ősi magyar eredetre, felvetheti-e bárkinek a magyar identitáshoz való jogát? Szegedi Csanád esete arra figyelmeztet, milyen könnyen eshetik valaki saját előítéleteinek csapdájába!
Elfogadunk-e mindenkit, aki eredetre, névre, istenhit megvallásának módjára való, és antropológiai különbségre való tekintet nélkül magyar identitást vállal? Vagy egy állandó aknamezőn sétálunk?
A Londonban élő író, Sárközi Mátyás egyik régebbi írásában olvasható az ott élő magyar zsidó emigráns ismerőseiről, hogy nem szeretik Magyarországot, még kevésbé a „magyarokat”, de ott kinn is magyar módra élnek, mint egykor itthon.
Vagyis magyarnak lenni valószínűleg elsősorban szokás és nyelv, életforma, ami mindenki mástól megkülönböztet bennünket, és minden nációt a többitől. Lehet országot, lakhelyet, nyelvet, erőltetetten még identitást is cserélni, de a valami felismerhető mindig megmarad abban, aki magyar, vagy osztrák, vagy angol, vagy új-zélandi.
Régi tapasztalat, hogy aki ide került, itt él, utódaiban magyarrá válik.
Régebben, mikor az egyes népek még elszigeteltebben éltek, ezt úgy emlegették, mint nemzetünk sajátos vonzóerejét. Ma már tudjuk, hogy ezt asszimilációnak nevezik és általános emberi vonás.
Ha Oláh Miklós simándi cigányainak vannak leszármazottai, már régen beolvadtak a magyar társadalomba és a mai cigányok nem tőlük származnak.
Az 1930-as népszámláláskor az akkori trianoni magyar lakosság egyharmadának a családneve idegen név volt. Azóta még hány náció tagjai bukkantak itt fel? Arabok, feketék, kínaiak, koreaiak, mongolok, oroszok, vietnamiak… egyszer ők is nagymamái lesznek a 2100. év felnőtteinek. Vajon akkor éppen kikre jár rá majd a rúd?
A legegyszerűbb, ha senkire sem.
