– Azt gondolom, sebesen robogunk a szakadék felé, amiben tűz ég és még hegyes karók is meredeznek belőle, tehát nemcsak simán lezuhanunk és összezúzzuk magunkat; ennél sokkal nagyobb a baj. Én egy olyan településen élek, amelyhez tartozik egy olyan kis puszta, ahol az ott élő kétszázötven emberből több, mint kétszáz cigány. Azt tapasztalom, hogy ezt a műkisebbségi szóhasználatot, vagyis a cigány szó felcserélését a romával, maguk a cigány emberek sem szeretik. Ezt politikusok találták ki azért, hogy jól elkülöníthessenek egy olyan társadalmi csoportot, akikre saját politikai céljaik megvalósítása érdekében hivatkozni lehet. Kilenc évig tanítottam egy olyan iskolában, amelyikben a gyerekek kilencven százaléka cigány származású volt. Egészen jó kapcsolatba kerültem a szülőkkel, és nem azt láttam, hogy igényelték volna ezt a féle szóhasználatot, egyáltalán eszükbe jutott volna, mert teszem azt, úgy gondolták volna, hogy ez ad nekik valamiféle  többletet akár mentális értelemben is. 

 

Látható volt, hogy civil szervezetek buszokat indítottak a tatárszentgyörgyi temetésre, amiről azért fontos megjegyezni, hogy elsősorban egy kegyeleti aktus a család, a tágabb rokonság és a település számára. A tatárszentgyörgyi kettős gyilkosság minden tisztességes ember tragédiája, de politikai színtérré vált. Hallgatva a nyilatkozatokat, az ember kénytelen volt megállapítani, hogy egyeseknek semmi sem szent, és bármiből és mindenből politikai tőkét próbálnak kovácsolni maguknak. 

 

A tatárszentgyörgyi eset  kapcsán jól nyomon követhető volt, milyen nehéz helyzetben vagyunk, és egyes emberek milyen gátlástalanul használják fel e tragédiákat politikai túlélésük érdekében. Azokban az bűnügyekben – ilyen a tatárszentgyörgyi is –, amelyeknek a sértettjei cigányok, azonnal rasszizmust kiáltanak, noha egyelőre senki sem tudja, mi történt valójában, kik az elkövetők, mik voltak az indítékaik. Nem tudjuk, mert a rendőrség nem fogta el őket, kivéve a pécsi kézigránátos merényletet, amelyben kiderült, hogy személyes bosszú volt az indíték és az elkövetők maguk is cigányok. Azt kérdezném, vajon mi különbség van, lehet a tatárszetgyörgyi férfi és gyermeke lelövése és a kiskunlacházi kislány megerőszakolása és megölése között a tisztességes, a törvényt és az élet szentségét tisztelő emberek szemében? Azt gondolom, semmi. Mindkettő mélységesen elítélendő. Mindkettőn föl kellene háborodni, mégis jelentős különségeket láthatunk a megnyilatkozásokban, de még a rendőrség hozzáállásában is. Teljesen rosszul fogjuk meg ezt az egész problémahalmazt.  

 

 

– Igen. A folyamat régóta tart, és az arra utaló jelek, hogy nagy a baj, egyre sűrűsödnek.

 

kdnp.hu: – Amin mi most átmegyünk, az nem valami soha sehol nem tapasztalt kuriózum, ezen társadalmak már átmentek, elértek a falig és visszafordultak. Említhetnénk Hollandiát, az ottani tapasztalatokból leszűrhető három dolog bizonyosan. Először: egyeseknek üzletet jelent tabukat állítani, megszabni, hogy milyen szavakat lehet és milyeneket nem lehet használni. Másodszor: ez természetesen kadályozza a valóságról történő árnyalt és sokrétű diskurzust, ezzel lehetetlenné teszi a problémák megoldását, hiszen az nem kezdődhet mással, minthogy beszélünk róla. Harmadszor: ha egy csoportot kiemelünk a valóságból azzal, hogy a felállított tabuk okán annak tényleges helyzetéről, igazi gondjairól nem lehetséges az értelmes beszéd, nos, ez azon csoport szociális állapotának romlását eredményezi.

 

– Nem ugyanaz történt, történik nálunk? Dettó. Teljesen.

 

  

 

– Muszáj lesz letérni, elsősorban azért, mert szerintem mi is elértünk a falig. Ezt az állapotot tovább nem lehet fenntartani. A kormányzó pártok felelősségét nem lehet megkerülni. Én azt gondolom, hogy ebben, hogy idáig jutottunk, döntő szerepe van a Szabad Demokraták Szövetségének nevezett alakulatnak, akik a közoktatás kereteinek fellazításával, a gyermeki jogok úgymond kiteljesítésével és az erőltetett integrációval teljesen lehetetlenné tették, hogy a szociális hátrányokkal küszködő családok gyermekeik esélyt kapjanak arra, hogy képességeikhez mérten hasznos tagjai legyenek a társadalomnak. 

 

Néhány éve, amikor hangzatos nyilatkozatok jelentek meg arról, hogy cigánytelep-felszámolási program indul, és nálunk is Vityapusztára kimentek vezető politikusok – jellemző, hogy a település polgármesterét meg se hívták –, ígértek ott a cigányoknak fűt-fát, én utána azt mondtam és sajnos igazam lett, hogy ezek a tisztelt hölgyek és urak, letörlik a sarat a cipőjükről, visszaszállnak a szép nagy fekete autójukba, elmennek innen és eszük ágában sem lesz változtatni bármin is, mert ez a helyzet bizonyos szempontból még jól is jöhet. Ezeket az embereket nagyon egyszerű módszerekkel, néhány ezer forinttal lehet orientálni, mint ahogy arról hallhattunk is, hogy bizonyos településrészeken, településeken, az ország bizonyos területein ezt meg is tették választásokkor. És egyébként meg nem kell, hogy ezek az emberek felemelkedjenek, mert arra nincs szükség. És nem is történt semmi változás. Ezek az emberek pedig a napi megélhetési problémájukkal és a súlyosabb, hosszabb távú gondjaikkal az önkormányzatoknál kopogtattak és kopogtatnak a mai napig is. Az önkormányzatoknak pedig nincs eszközük az ő gondjaiknak orvoslására. Hiába tudom, hogy miként lehetne ezeknek az embereknek javítani a helyzetén, emberibb körülményeket teremteni számukra, ha az önkormányzatnak sem pályázati lehetősége, sem saját forrása nincs erre. 

 

Le kell térni erről az útról, mert ha továbbra is ezen maradunk, hamarosan el fogjuk érni, hogy az átlagos vidéki iskolákból kisvárosi iskolákba fogják vinni a szülők a gyermekeiket, mert nem akarják, hogy más egye meg a tízóraiját, hogy ellopják a sapkáját, netán fizikailag bántalmazzák, és akkor még csak a gyerekekről beszélünk, és nem szóltunk arról, hogy lassan mindennapossá válnak a tanárverések. És még mielőtt bárki azt gondolná, hogy ezeket a jelenségeket kizárólag a cigányokkal akarom összekötni, tisztázzuk, nem így van, ám az tény, hogy ezek a jelenségek a cigány gyerekek körében gyakrabban fordulnak elő. Nyilván ennek is okai vannak. Ezeket kellene feltárni, és ezek megoldására kellene széles összefogás.

 

 

– Nem látják, mert nem hajlandók meghallgatni azokat, aki helyzetük okán tapasztalatokkal rendelkeznek ezekről a dolgokról. Mondok egy példát. Egy pályázatíró cég szakmailag nagyon felkészült fiatal munkatársa szennyvízcsatorna-hálózatépítést megcélzó pályázatot ír egy kitelepülésnél, és ott szóba kerül, hogy bizony a csatornáról itt azért nem nagyon érdemes beszélni, mert a házaknak mintegy 15 százalékában van csak bevezetve a víz. Megfagy a levegő, és néz, hogy ilyen van? Ilyen van. Nem büntetésből, hanem a saját véleményük alátámasztása  érdekében én nagyon szívesen látnám bármelyik szabaddemokrata képviselőtársamat egy hétre Vityapusztán vagy Barátihegyen, hogy tapasztalja meg, mi a valóság. És akkor elbeszélgethetünk, hogy tulajdonképpen milyen intézkedések is szolgálják ezeknek az embereknek az érdekeit? Hogy helyes-e az a kifejezés, amit a most botcsinálta rádióriporter, akkor belügyminiszter – hogy melyiket műveli jobban, azt döntse el ki ki maga – vezetett be, a megélhetési bűnözés?

 

 

– Azt, hogy ez a helyzet mennyire abszurd, jól mutatja, hogy egy politikus egy tévéadásba azt bírta mondani a tatárszentgyörgyi eset kapcsán, hogy reméli, kiderül, hogy rasszista indítékból követték el a gyilkosságokat.

 

 

– Ilyenre nem emlékszem. Ez úgy tűnik, nem annyire fontos. De kereshetnénk a romaintegráció az elmúlt négy évben elméletileg elköltött, az Állami Számvevőszék által is keresett, de nem talált 120 milliárd forintot is. Abból jelentős fejlesztéseket lehetett volna végrehajtani, és akkor már ne itt tartanánk.

 

 

– A probléma megoldása összetett. Szigorú törvényekre van szükség, mert azokat, akik rossz útra tértek, a törvény szigorával, az ítélkezési gyakorlat felgyorsításával, a büntetési tételek súlyosbításával lehet rászorítani arra, hogy ezt ne tegyék. A többiek esetében az oktatás és a munka a kulcs. Magyarán munkalehetőséget kell teremteni a cigány emberek számára. A családtámogatási renszert pedig át kell alakítani úgy, hogy az a gyerekek oktatási rendszerben való részvételéhez – ebbe az óvodát is bele kell érteni, hiszen csak így van esély arra, hogy a felnövekvő gyerekek elsajátítsák azokat a viselkedése formákat, amelyeket esetleg otthon nem látnak, ám az együttélés szempontjából nélkülözhetetlenek – kell kötni. Így talán elindulhatunk egy olyan úton, amelyen nem rögöktől mentesen, de eljuthatunk odáig, hogy normalizálódhat a társadalom.