Surján László tényként említette, hogy 2010 egyfajta változást hozott a magyar nemzetpolitikában. A fordulat egy szimbolikus lépésben látszik leginkább – mondta a határon túli magyar ifjúsági szervezetek részvételével tartott tanácskozáson, és utalt a nemzeti összetartozás napjáról szóló parlamenti döntésre. Az anyaországnak vannak kötelezettségei a határon túliakkal szemben, ezeket úgy kell teljesíteni, hogy ne sértsük a szomszéd népek jogos érdekeit – mutatott rá Surján László, aki ugyanakkor tragikusnak tartotta, hogy ezekről időről időre belpolitikai vita robban ki Magyarországon, amit „eléggé szégyellni nem lehet”.

A kereszténydemokrata politikus hozzátette: valamit tenni kell azért, hogy ne a politika gyorsan változó helyzetének függvénye legyen a szomszédos államokkal való kapcsolattartás, hanem legyen mögötte szilárd tartalom. Szerinte érdemi párbeszédre van szükség, a térségben is meg kellene történnie annak a kiengesztelődésnek, ami a németek és a franciák között megvalósult. Ez részben a kormányok dolga, de nem csak az övék – hangsúlyozta, majd kitért a Kárpát-medencei népek megbékélését célzó Charta XXI. mozgalomra is, amely a fiatalok jövőjéről szól. Fontos a saját kultúránk művelése, hogy legyen egy erős magyar közösség, de ez ne legyen „idegen test”; az a kérdés, a határon túli magyarság képes-e nyitni a többségi nemzet és értékei felé magánemberként is – fogalmazott.

Nem lehetett nyíltan beszélni

Böröcz László, a Fidelitas ügyvezető alelnöke köszöntőjében rámutatott: volt olyan időszaka a magyar történelemnek, amikor nem lehetett nyíltan arról beszélni, hogy a jelenlegi határon túl is élnek olyan magyar közösségek, amelyek bár soha nem hagyták el szülőföldjüket, mégis más ország keretei között kell boldogulniuk. A mostani rendezvénnyel azt szeretnék megmutatni, hogy a határon túli magyar közösségek életéről lehet agresszivitás, kizárólag a történelmi sérelmekre való koncentrálás nélkül beszélni, anélkül, hogy zárójelbe tennék vagy elfelejtenék a múltat.

Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója a tanácskozáson tartott kerekasztal-beszélgetésen kiemelte: több szinten lehet és érdemes elkezdeni az autonómia kialakításának folyamatát, tanulva az eddigi sikeres példákból. Az igazgató a saját társadalom erősítését, a téma nemzeti porondon való folyamatos megjelenítését és az anyaország támogatását nevezte a fő „csapásirányoknak”. A nyáron Tusnádfürdőn Tőkés László által felvetett javaslatról, miszerint védhatalmi státuszt vállalhatna Magyarország Erdély felett, azt mondta: nagyon hamar lecsengett ez a téma, a felek nem tartották olyan ötletnek, amelyet érdemes továbbvinni. Ez ugyanis nem valószínű, hogy működőképes lenne – tette hozzá.

Milyen autonómiát akarnak?

Farkas Vajk, a Századvég Alapítvány vezető kutatója arról beszélt, hogy az önrendelkezés egyik eszköze lehet az autonómia. Ez egy jó eszköz lehet, de egyáltalán nem varázsszó – fogalmazott, és Spanyolországot említve rámutatott: az egyes spanyol nemzetiségek – baszkok, katalánok – példája azt mutatja, nem elég csak az autonómiát akarni, hanem arról is pontos képpel kell rendelkezni, milyen autonómiát akarnak az érintettek. Ellenkező esetben az autonómia tartalma a központi kormányok játékszerévé válhat. Ezzel pedig könnyen állandó politikai konfliktusforrássá lehet az, amit éppen a békés egymás mellett élés egyik eszközeként akarnak használni a nemzeti kisebbségek – állapította meg.

Ádány Tamás, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa, nemzetközi jogász szerint a nemzetközi jog viszonylag keveset foglalkozik az autonómiával. Kötelező erejű normája a nemzetközi jognak nincs – mondta, hozzátéve: ehelyett ajánlások vannak. Megjegyezte: nem biztos, hogy minden határon túli területen az autonómia a jó megoldás. A szerbiai magyarság esetében az autonómia sokkal szükségesebb, mint ott, ahol az uniós csatlakozás már megvalósult. Szerinte merni kell feltenni a kérdést, milyen más eszközök állhatnak még rendelkezésre a célok eléréséhez, s ezekkel meg kell próbálni élni.