„Miénk az utca!” „Az utcán már leváltották Orbánt” hirdették az Operaház előtti tüntetés után a baloldali orgánumok. Meglepő pálfordulás? Hiszen eleget olvastuk ugyanott régebben, hogy milyen kárhozatos az utcai politizálás, hogy ott a csőcselék az úr, hogy nem ott kell nagynak lenni, hanem a választásokon, meg hogy nincs, illetve volt-e hatósági erőszak, attól függően, hogy ki van kint, és ki van bent? Egyelőre csak annyi történt, hogy a baloldali ellenzéknek immár talán harmadszor sikerült a kormány ellen összetoboroznia 30-40 ezer tüntetőt.
Az öüsszeseregletteket egyik oldalról tíz- esetleg több tízezernek, másik oldalról az elfogultabbak százezernek látták. Ha egyáltalán fontos, hogy adott pillanatban mennyi az annyi, ez ténykérdés. Ha egyszer valaki egzakt módon hajlandó lenne kiszámolni, hogy mennyi. Ugyanis a tüntetők elhelyezkedésének van térbeli hossza és szélessége. Akár egy pontos térkép alapján, akár helyszíni szemlével meg lehet becsülni, a kapott négyzetmétert beszorozni három fővel, vagy maximum néggyel és megkapható a tüntetők száma.
Állítólag egyik-másik helyszínre a rendőrségnek van is ilyen területi adata, mégis 2002-ben másfél millióra becsülték a nagy jóindulattal háromszáz ezerre tehető, eddigi legnagyobb Fidesz-tüntetést. (Ők tudják, miért. Másfél milliónál alig több a főváros összlakossága).
1957 tavaszán, amikor Kádárék Hruscsov előtt produkálni akarták saját győzelmüket a forradalom felett, mindenkit, aki élt és mozgott, a munkahelyekről kikergettek a Felvonulási térre. Akkor írtak félmilliós lelkes tömegről. Ugyanazokról, akik fél évvel előbb lélekben vagy ténylegesen forradalmat csináltak, akiket tankokkal kellett legyőzni, nem sokkal korábban.
Ahhoz képest, hogy mennyi okuk lenne a polgároknak tüntetéssel kinyilvánítani minden keservüket, igazán nem nagy teljesítmény pár tízezer elégedetlent összetoborozni. A kérdés az, hogy kire, mire elégedetlenek. Minden józan ember, vagyis a nagy többség tudja, hogy hol keresendő a mai bajok forrása, tehát a hatalmas erőfeszítéseket tevő, kívülről szorongatott kormány ellen tüntetni ma ostobaság, az elégedetlenséget felszítani pedig aljasság.
A bevezetésben végső iróniának jó célpontot szolgáltat az a tarka-barka sereglet, amelyet a Népszava összeállítása felsorol és névsoruk negyvenöt tételt tartalmaz.
A szervezetek nevében hatszor szerepel a „magyar” és kétszer, óh borzalom –a pellengérre állított „Magyarország” szó. Nyolcszor a „demokrata” és ötször a „civil” jelző, ebből kétszer mindkettő együtt. Négyszer a „szabad” de csak kétszer a „bal” és a „szociális” szó. Ezek hát a legkelendőbb varázsszavak. Viszont egyszer sem a „Nemzeti”, vagy pláne a „keresztény”, a másik oldal varázsszavai. És sajátos feledékenységből kimaradt egy jelentős szereplő, a negyvenhatodik, a „Jobbik”.
Ha súlyuk szerint mérlegeljük a megjelenteket, természetesen ott volt a három baloldali parlamenti párt és két, párttá alakulását kilátásba helyező társaság: a 4k! és a Szolidaritás, valamint fél tucatnál több, magát pártnak nevező, feltehetően így be is jegyzett konkurens: Jólét és Szabadság, SZDSZ, Szabad Emberek, Történelmi Kisgazdák, Szociáldemokraták, Munkáspárt 2006, Európai Baloldal, zöld Baloldal.
Lenne tehát választék bőven az előrehozott választásokon, amennyiben a megjelenteknek ez a vágya teljesülne.
A dolog bökkenője mindössze annyi, hogy a győzelem esélyéhez le kell adni a kopogtatócédulákat. Ez még a parlamentben ülő LMP számára sem lenne most kis feladat. Kérdés, hogy érdemes-e olyan nagyon siettetni azt az előrehozott választást?
Nem kis fejtörést okozhat, hogy milyen uralmat ellenez – mert ilyen is van – a „Patriarchátust Ellenzők Társasága”? Az apák vagy atyák uralmát?
És ezzel a számos ütőképes szervezetnél álló hatalmas többel mindössze két csenevész párt áll szemben. A Fidesz és a KDNP. Ha nagyon körülnézünk, ott vannak még utánpótlásnak a Fidelitas és az IKSZ. Ez mindössze négy a negyvenöttel szemben. Mi lesz belőlük, ennek a félelmetes baloldali tömbnek az elsöprő utcai fellépése után?
De vajon tényleg komolyan gondolja ez a tarkabarka sereglet, hogy most, vagy a közeljövőben, vagy bármikor képes lenne megbirkózni azokkal a problémákkal, amelyeket gyászos országlása idején ő maga okozott? A pénzügyi válsággal? Az adóssággal? A nemzedékek óta állandó szegénységgel? Az ország elmaradottságával? Az eltartásra szoruló milliókkal, a munkanélküliséggel? Mindennek tetejében az EU válságával?
Hol van egyetlen koncepciózus politikusuk, aki a soha el nem érhető ingyenebédnél többet tud ígérni?
Nem lenne jobb szerényen beállni a sorba és tenni valamit a köz érdekében? Nehogy egyszer ott találják magukat a sor legvégén, a Rókus kórház oldalfalánál!
