A statisztikák, és az ebből következő jóslatok szerint az emberiség ugyancsak megfogadta az isteni parancsot és a hétmilliárdos szám, amelyet elértünk, csak egy állomás a tíz, sőt a tizenkét milliárd lélek felé vezető úton, a felső határ pedig a csillagos ég, amikor már nem is lesz mit enniük-inniuk utódainknak.
Maguk a statisztikusok azonban nem látják ilyen rózsásnak a jövőt, vagyis hogy egyre csak sokasodni fogunk. A születések számának csökkenése nemcsak európai, vagy amúgy csak a fehér bőrű lakosság sajátsága, hanem lassan átterjed az egész világra, benne a legnagyobb lélekszámú országokra: Kínára, Indiára, Brazíliára, Oroszországra… Sőt, már át is terjedt. Az oroszok már fogynak, Kínában megállt a növekedés, Indiában lelassult, majdnem a fordulópontig, vagyis amikor már megáll a folyamat. Összességében az idősek száma növekszik az életkor általános meghosszabbodásával.
Demográfusok szerint az emberiség lélekszáma 2100 helyett már 2050-ben tetőzik úgy kilenc milliárd körüli létszámmal, utána pedig csökkenni kezd.
E szerint egy általános jelenség, vagyis hogy a természet maga akadályozza egyes lények túlszaporodását, lassan átterjed az emberiségre is. Lehet, hogy hosszú távon nem érvényes Malthus törvénye? Mert eddig az életfeltételek színvonala lépést tartott az emberiség szaporodásával. Az más kérdés, hogy a rossz szervezés, a pazarlás következtében az elosztás nem vált mára sem egyenletessé, de ma sem törvényszerű, hogy emberek éhen haljanak. Ha mindannyian akarnánk, volna jó megoldás.
Nem nehéz kitalálni, hogy a felvázolt, növekvő-csökkenő folyamat magyarázata a születéskorlátozásban rejlik, ez pedig hosszabb ideje vita tárgya. Szabad? Nem szabad? Bűn? Női önrendelkezés? Kötelező? Tiltható? Nemzeti lét elleni fenyegetés? Egyszerű higiénia? Gyilkosság? Józan belátás? Civilizációs átok, vagy áldás?
A népességrobbanás egyik velejárója a megélhetést keresők városokba költözése, a megapoliszok kialakulása. Vannak már olyan városok, amelyeknek a lakossága elérte a húszmillió főt, mint Kairóé Afrikában, vagy Sao Paoloé Brazíliában. Ugyanakkor Budapest lakossága az elmúlt húsz évben többszázezerrel csökkent az elvándorlás következtében. De például éppen Budapestről állapították meg már évtizedekkel ezelőtt, hogy a városba költözött családok a harmadik generációjukban kihalnak. Aki nagyvárosba települt át, annak nagy valószínűséggel már nem lesznek dédunokái. Nem biológiai okokból, hanem a nagyvárosi életmód következményeként. Vagyis a megapoliszok nyilván felemésztik a majdani generációk jó részét. És egyszer majd, mint az élhetetlenné vált ókori Róma, elnéptelenednek.
De Budapest és Magyarország nemcsak ebben előzte meg a világ nagy részét, hanem abban is, hogy a születések száma már az 1930-as években csökkenni kezdett, és az akkori jóslatoknak megfelelően Ratkó korszak ide-oda, már az 1960-as években a kritikus szint alá esett. Mostanra pedig az átlagéletkor növekedése ellenére fogyunk, és ezt az állapotot semmiféle intézkedés nem képes megfordítani.
Ezzel a helyzettel szokás összefüggésbe hozni a fogamzásgátlás ügyét, azt is kiélezve a művi abortuszok magas számára. Ez utóbbi azonban csak az elmaradottság jele. A korszerű „esemény előtti”, sőt, ma már „utáni” tabletták a civilizáltabb országokat akár el is népteleníthetnék, az egyre szabadosabb és fokozottabb szexuális viselkedés ellenére, illetve azzal együtt.
A fogamzásgátlást, mint magatartást, meghatározott módon még a Katolikus Egyház is elfogadhatónak tartja és csak a mesterséges beavatkozásokat ítéli el – természetesen hívő házaspárokban gondolkodva.
Az erre vonatkozó szabályokat azonban csak a sok helyütt kisebbségben lévő katolikusokon lehet számon kérni. A világ lakosainak nagy többsége azonban minderről nem is tud. A népességfogyás azonban a hagyományosan katolikus országokra, mint Olaszország, vagy Brazília is jellemző. A nem keresztény Kínában pedig rendelet szabályozza, vagy szabályozta a legutóbbi időkig, hogy egy házaspárnak egyetlen gyermeke lehet. És ott hagyományos, hogy a fiúk a becsesebbek, így a szülőképes nők száma egyre fogy. Másutt viszont a lakosság számának csökkenése megköveteli, hogy a nők is munkába álljanak, és nem vállalják az anyaságot.
Tehát a legkülönbözőbb okok – olykor együttes – előfordulása okozza a népességcsökkenést, ami egy idő után megállíthatatlanná válik.
Ha ehhez hozzávesszük még azokat a traumákat is, amelyek például a magyar népességet érték a XX. században: két vesztes világháború, az ország megcsonkítása, forradalmak, terroruralmak, népirtások, gazdasági válságok, vallásüldözés, kitelepítések, nem csoda, ha élen járunk a lakosság lélekszámának csökkenésében.
Ha arra gondolunk, hogy országok sorának ezeket, vagy legalább ezeknek egy részét nem kellett elviselniük és ennek ellenére csökken őslakosságuk, akkor valóban arra kell gondolnunk, hogy az emberiség az élővilágnak olyan szerves része, amelyre a természeti törvények ugyanúgy érvényesek, mint az emberi 8intelligenciával nem rendelkező élővilágra. Nem fogunk túlszaporodni, nem kell attól félnünk, hogy valami globális katasztrófát okoz túlszaporodásunk.
Más kérdés, hogy ez az egyes népek, fajok közötti arányokban hogyan folytatódik? Egyszóval, mi lesz velünk, magyarokkal?
Fogyásunk aligha csak abortuszkérdés. Talán sokkal fontosabb, hogy ésszerű településpolitikával – két véglet – nagyvárosiasodás és törpetelepülés – felszámolásával, élhető és belakható települési rendszer kialakításával, az ottani normális élet, munka, oktatás, kultúra, higiénia megteremtésével lehet a fogyást megállítani. De ezt is csak a jövő igazolhatja majd. Egy múltbeli példából kell kiindulni, amikor szép számmal voltak fejlődő, életképes emberi közösségek.
