Még szerencse, hogy egyelőre a harmadik, a szüzesség nem kötelező, de bizonyos értelemben, a megvesztegethetetlenség formájában már az is ott lebeg a szegény képviselők feje fölött. Ez az aszketikus szemléletmód ragadtatta purifikátori dörgedelmekre Torkos Matildot is, a pénzsóvár kereszténydemokraták feje fölött. De például mi a helyzet az ellenzékkel? Vajon megtilthatja-e bármiféle házszabály a képviselői fizetés meghatározott feltételei között, hogy bármiféle polgári foglalkozást űzzenek? Az efféle szabályok nem inkább a frakciófegyelem keretébe és a frakciók belső életére tartoznának?

Valószínűleg egy kicsit megtévesztette a törvény elvi szempontjainak megteremtőit a jelenlegi, de remélhetőleg nem örökös kényszerhelyzet. Egyrészt az ország általános szegénysége, másrészt kényszer, hogy az elmaradt rendszerváltoztatás hiányosságait minél rövidebb idő alatt pótolják, a rendszeren tátongó lyukakat befoldozzák.

De megtévesztő maga a példátlan, kétharmados többség, amely elméletileg mindent lehetővé tesz a törvényhozásban, amit valaki kigondol. A törvény kitervelői úgy érzik, mintha csak kormánypárt létezne. Mi lesz, ha egyszer a mai kormány kerül ellenzékbe?

Huszonkét éve folyik megállás nélkül újabb és újabb törvények hozatala, minden kormányváltáskor az előző által hozottak átdolgozása, felülírása, kiegészítése, ellenkező előjelűre alakítása.

Ha valaki a parlament épületének környékére téved, szinte mintha egy nagy gyár közelében járna, éles füllel hallhatja belülről a szakadatlan törvénygyártó gépezet tompa morajlását, bár maga a jelenség nem egészen új. Herczeg Ferenc hasonlította egy nagy cséplőgéphez Szilágyi Dezső igazságügyi minisztert a szekularizációs törvények kíméletlen keresztülhajszolásakor a millennium előtti években.

Pálffy István is felveti a kérdést, hogy jó-e, ha a képviselőházban csak olyanok ülnek, akiknek kényszerűen megszakad minden kapcsolatuk az eredeti hivatásuk gyakorlati életével. De kérdezhetjük azt is, hogy jó-e kiirtani a parlamentből minden gyakorló polgármestert, pénzügyi, oktatási, egészségügyi szakembert? Velük együtt a köznapi élet napi tapasztalatát?

A főfoglalkozású képviselői monokultúra komoly veszélyeket rejt magában. Éppen az Európai Unió gyakorlatából érezhető az élettől való elszakadás számos komoly következménye.

Az EU képviselői valójában csak olyan ügyekkel foglalkoznak, amelyekben mások, egy szakapparátus dönt helyettük, ők csak rábólintanak. Ez az apparátus már régen nevezetes arról, hogy mindent egy nagy célnak, egy uniformalizált Európa megteremtésének szemszögéből dolgozzon fel, ne vegye figyelembe a helyi sajátosságokat, az egymástól erősen különböző régiók sajátságait, igényeit, hagyományait, mindent gyömöszöljön be az elméletgyártók által megkövetelt keretek közé. Ha nem tetszik, annál rosszabb az eleven életnek.

Ha nálunk is a politikai kérdések iránt elkötelezett és a képviselői feladatokra egyaránt alkalmas személyeket olyan döntés elé állítják, hogy mit kívánnak inkább: a parlamentben profi politikusként dönteni, vagy az általuk jól ismert speciális szakterületen érdemi munkát végezni, könnyen megeshet, hogy a szakmai felkészültek távol maradnak és döntő többségben azok ülnek a parlamentben, akik a politika, a hatalom minden áron való érvényesítését tartják fontosabbnak és mindent a hatalomtechnika érvényesülésének vetnek alá, mint az Unió láthatatlan bürokratái az Egyforma Európa fantomképének. Azok döntenek, akik jól bírnak zárt térben elméleteket gyártani, mintha íróasztal mellett ülnének.

Miben fognak a főfoglalkozású képviselők különbözni a főfoglalkozású köztisztviselőktől, akik a minisztériumokban szintén a törvények előkészítésével, megszövegezésével, beterjesztésével foglalkoznak? Csak annyiban, hogy a köztisztviselőknek végre is kell hajtaniuk, amit a főfoglalkozású képviselők megkettőződött vitasorozat végén elfogadtak? Legfeljebb annyiban, hogy őket a nép választotta egy listáról, amellett előzőleg egy párt – kormányon vagy ellenzékben – elfogadott. Hiszen ma is az a helyzet, hogy a választók egy része nem az őt képviselők személyére, hanem a pártjára szavaz és néha Caligula lovát is megválasztja. De különösen félszeggé válik a főfoglalkozású ellenzékiek szerepe, akik a látszat szerint állami ellenzékiekké válnak. Viszonylag jól fizetett – mondjuk az ír, a portugál vagy a dán minimálbér duplájáért dolgozó állami kormánypárti és állami ellenzéki képviselőkké, akik napi nyolc órában a parlamentben törvénygyártással foglalkoznak.

De egyszer a törvénygyártási rohammunka véget ér, ha már minden törvényt legyártottak és nem marad más dolguk, mint valamikor az ős-parlamentek rendeltetése volt, hogy politikai, elvi kérdésekről vitatkozzanak, hosszú törvényhozási szüneteket tartva télen-nyáron, ősszel-tavasszal, amikor más, értelmes dolgokkal is foglalkozhatnának. De nem tehetik, mert ők fix fizetéses állami képviselők. Napi nyolc órában törvényeket kell gyártaniuk, de nincs beleszólásuk az önkormányzatok dolgába, a gazdasági, üzleti, kulturális folyamatokba. Jobb esetben kutathatnak egy könyvtárban, vagy lógázzák a lábukat, és majd megvádolják őket, hogy magas fizetésért lopják a napot.

Nincs ez jól végiggondolva.