A kétrészes – a lap hétfői és keddi számában megjelenő - interjút felvezető szövegben kiemelték, hogy 25 évvel ezelőtt, 1989. június 16-án  Orbán Viktor "ütötte ki az első téglát a falból", az egykori ellenzéki politikus pedig ma Magyarország miniszterelnöke.

Azzal kapcsolatban, hogy 2014 a hidegháború végének 25. évfordulója, a kormányfő azt mondta, hogy 1989 „a fordulat, a szabadság, a forradalom éve volt”, amelyben az emberek megértették, hogy félelem nélkül beszélhetnek és cselekedhetnek. Abban az évben „gondolhattuk és mondhattuk először, amit akartunk, mint minden más normális európai”, és így 1989-ben „vált a »homo sovieticus« ismét normális emberré” – mondta Orbán Viktor.

Arra a kérdésre, hogy tudta-e 25 évvel ezelőtt, hogy az újratemetésen elmondott beszéd lehet élete legfontosabb beszéde, azt mondta, hogy akkor még nem sejtette, de a szertartás azt jelezte Nagy Imre családjának és egész Magyarországnak, hogy „végre az ország kultúrájához illő módon róhatjuk le kegyeletünket a szovjet megszállók elleni 1956-os forradalom jelképes alakja előtt”, aminek révén „a diktatúra évtizedei után visszatért a normális élet”.

Ebben az értelemben az újratemetés „nemcsak a szellem forradalma volt, hanem a szív forradalma is” – mondta a miniszterelnök.

Orbán Viktor nemmel válaszolt arra a kérdésre, hogy volt-e benne félelem, amikor a még az egész keleti blokkot megszállva tartó szovjet csapatok kivonulását követelte a kommunisták által meggyilkolt Nagy Imre koporsójánál. „Végre ki akartam mondani, amit senki sem mert. Nem azért, mert én voltam a legbátrabb. Nem is azért, mert én voltam a legokosabb. Hanem azért, mert én voltam a legfiatalabb. Aki fiatal, az radikálisan gondolkodik. Megveti a tabukat. Egyszerűen az igazságot akartam elmondani” – idézte fel Orbán Viktor, hozzátéve, hogy „a megkönnyebbülés nagyszerű érzése” töltötte el.

Arra a felvetésre, hogy nem lehetett tudni, miként reagál Moszkva, elmondta, hogy ezt valóban nem lehetett látni, de „készen álltunk arra, hogy szabadságunkat szükség esetén az utolsó leheletünkig védelmezzük. Nem volt visszaút számunkra.”

Arra a kérdésre, hogy mikor tudta, hogy a forradalom győzött, azt mondta, hogy csak akkor érezték biztosan a győzelmet, amikor Németországban is megtörtént a fordulat. „A kelet- és közép-európai fordulat Németország újraegyesítésével fejeződött be végérvényesen” – mondta a kormányfő, kiemelve, hogy a német újraegyesítéstől függött az egész térség sorsa.

Azzal kapcsolatban, hogy Helmut Kohl volt német kancellár mondása szerint a magyarok ütötték ki az első téglát a berlini falból, az mondta, gyakran hallja, hogy a németek hálásak, amiért a magyarok elvállalták az éllovas szerepét. Ugyanakkor ha a németek nem hajtották volna végre gyorsan az újraegyesítést, akkor nem lett volna megfordíthatatlan az átalakulás Magyarországon és más közép-európai országokban. „Ennyiben mi is köszönettel tartozunk a németeknek az egységért” – mondta Orbán Viktor.

A Bild kérdésére, hogy világos volt-e a számára, mit indít el Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter 1989. június 27-i gesztusa, a vasfüggöny átvágása, kiemelte, hogy az „nagyszerű tett volt”, amelyet mindig is csodált, bár más politikai táborba tartozik, mint „a régi kommunista Horn Gyula”, aki „kihasználta a történelmi pillanatot, amikor résnyire kinyílt a szabadsághoz vezető ajtó”, és ezzel nagy szolgálatot tett a németeknek és a magyaroknak.

Arra a kérdésre, hogy a németek vajon kellőképpen méltányolják-e ezt a gesztust, kijelentette, hogy kicsinyesség lenne hálát követelni. Magyarország akkor „helyesen és emberségesen járt el”, és nem azért cselekedett, mert várt valamit cserébe – mutatott rá a kormányfő.

Hozzátette, hogy a lovagiasság, a hősiesség és a teatralitás a magyarok természetéhez tartozik, a határnyitás pedig „ma is a németekhez fűződő jó politikai, gazdasági és emberi kapcsolataink alapja”.

Azzal kapcsolatban, hogy mond-e még valamit a magyaroknak Helmut Kohl neve, hangsúlyozta, hogy a volt kancellár „máig legendás alak nálunk”, és „amikor megszólal, mint legutóbb az idén a (választási) kampányomban, akkor senki sem azt gondolja, hogy egy német politikus beszél, hanem azt, hogy itt Európa és a világ érdemekben gazdag államférfija szólal meg”. Hozzátette: „Helmut Kohl iránytű nekünk magyaroknak”.

Az, hogy a magyarok nagylelkűen megbocsátottak a kommunistáknak, holott Nicolae Ceausescut kivégezték, Erich Honeckert pedig bebörtönözték, elmondta, hogy „ez egy fájó pont a történelmünkben”, hiszen sehol sem tartott olyan sokáig a harc a kommunisták ellen, mint Magyarországon, aminek az az oka, hogy sok hatalmi összefonódás túlélte a fordulatot.

„El kell ismernem: ellenfeleinknek volt tehetségük a hatalmuk megtartásához” és „jó harcosok voltak” – mondta Orbán Viktor. „Húsz évembe került, mire végleg legyőztük őket”, és Magyarországnak 2011-ig tartott, mire „Európa utolsó posztkommunista államaként végre új alkotmányt fogadott el” – mondta a miniszterelnök a Bildnek adott interjú első részében.

A második részben Európáról, Ukrajnáról és Putyinról lesz szó – olvasható a lapban. Az interjúról a Bild honlapján közölt videóban Orbán Viktor kijelentette, hogy „egy nagyon erős, közös európai politika” híve, amely „ideológia nélkül, pragmatikus alapon meghatározza, hogy mi a kontinens érdeke”.

Orbán Viktor beszéde Nagy Imre újratemetésekor, 1989-ben.

Polgártársak!

Az orosz megszállás és a kommunista diktatúra negyven évvel ezelőtt történt bevezetése óta a magyar nemzetnek egyszer nyílt alkalma, csak egyszer volt elegendő bátorsága és ereje ahhoz, hogy megkísérelje elérni a már 1848-ban kitűzött céljait, a nemzeti függetlenséget és a politikai szabadságot. Céljaink máig nem változtak, ma sem engedünk a ’48-ból, így nem engedünk ’56-ból sem. Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megvalósításáért küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt.

Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. Ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket és bizalmát beléjük helyezte. Mi az ő sorsukból tanultuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlenek.

Jól tudjuk, a forradalom és a megtorlások áldozatainak többsége korunkbeli, magunkfajta fiatal volt. De nem pusztán ezért érezzük magunkénak a hatodik koporsót. Mind a mai napig 1956 volt az utolsó esély arra, hogy nemzetünk a nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen. A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és visszakényszerítenek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni. Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.

Barátaim!

Mi, fiatalok sok mindent nem értünk, ami talán természetes az idősebb generációk számára. Mi értetlenül állunk azelőtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat. Mi úgy véljük, nem tartozunk hálával azért, hogy harmincegy év után eltemethetjük halottainkat, nem jár nekik köszönet azért, mert ma már működhetnek politikai szervezeteink. A magyar politikai vezetésnek nem érdeme, hogy a demokráciát és szabad választásokat követelőkkel szemben – bár fegyvereik súlyánál fogva megtehetné – nem lép fel a Pol Potéhoz, Jaruzelskiéhez, Li Pengéhez vagy Rákosiékhoz hasonló módszerekkel.

Polgártársak!

Ma, harminchárom évvel a magyar forradalom és harmincegy évvel az utolsó felelős magyar miniszterelnök kivégzése után esélyünk van arra, hogy békés úton érjük el mindazt, amit az ’56-os forradalmárok véres harcokban ha csak néhány napra is, de megszereztek a nemzet számára. Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről. Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk, akkor, de csak akkor beteljesíthetjük forradalmunk akaratát. Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni.

Emlékezzetek, 1956. október 6-án, Rajk László temetésének napján a párt napilapja, a Szabad Nép öles betűkkel hirdette címlapján: Soha többé! Csak három hét telt el, és a kommunista párt ÁVH-s keretlegényeivel békés, fegyvertelen tüntetők közé lövetett. Két év sem telt el, és az MSZMP Rajkéhoz hasonló koncepciós perekben ítéltette halálra ártatlanok százait, köztük saját elvtársait. Mi nem érjük be a kommunista politikusok semmire sem kötelező ígéretével, nekünk azt kell elérnünk, hogy az uralkodó párt ha akar, se tudjon erőszakot alkalmazni ellenünk. Csak ezen a módon kerülhetjük el az újabb koporsókat, a maihoz hasonló megkésett temetéseket. Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József a magyar függetlenségért és szabadságért adták életüket. Azok a magyar fiatalok, akik előtt ezek az eszmék még ma is sérthetetlenek, meghajtják fejüket emléketek előtt.

Nyugodjatok békében!