Pontosabban nem a párt-taktikázás nem az értelmiség, vagy az EU, hanem tízmillió ember együttgondolkozása.” Nemcsak a baloldal, de a jobboldal teljes „megújulására” is szükség van – erőlteti továbbra is a szerző. Vásárhelyi Mária nem helyeselné, ha bárki is kiegyezést keresne a jelenlegi kormányzó pártokkal, ha elfogadná történelemszemléletüket, szimbólumaikat, mert az mind színtiszta hazugság: „Hamis önképünknek oroszlánrésze van abban, hogy Magyarországon ilyen gyenge lábakon állnak a demokrácia intézményei” … és hogy külső-belső kapcsolatainkat „gyűlölet hatja át.” Gyűlölet – mondja ő, akinek nincs egy jó szava a mai magyar valóságról.

Persze a fő baj a jobboldali doktrina: a Szent Korona. Na meg az a propaganda, hogy „… a Horthy-rendszer demokratikus és igazságos világ volt.” Ekkora marhaságot maga Horthy Miklós sem mondott volna soha, hiszen nálunk, de Európa-szerte sehol sem volt sem demokrácia, sem igazságosság abban az időben. De ez ellen szólnak a kortársak, akik szüntelen keresték az ország kiútját az akkori gazdasági válságból, a szegénységből, elmaradottságból. Vásárhelyi már megint a Jobbik-szlogent gyömöszöli Orbán szájába.

De szerinte az is nagy baj, hogy vannak, akik azt állítják, hogy Magyarország 1944-ben elvesztette függetlenségét és hogy a deportálásokért a németek a felelősek. Mintha a holokauszt-bizniszelőknek ezt tagadó rögeszméje a mai politika sarkalatos kérdése lenne! De ne kerüljük meg a kérdést. Ha ez a fő baj, akkor mivel magyarázható, hogy a deportálások nem 1939-ben, a zsidótörvény évében, vagy az azt követő években történtek, amikor az országban még nem volt német megszállás, hanem német parancsra éppen 1944-ben. És hogyan lehet, hogy akik végül megmenekültek, éppen abban a rövid időszakban menekültek meg, amikor a németek nem parancsoltak?

Ennyit Vásárhelyi Mária történelmi ismereteiről. Mert miért fontos annak a piszlicsári kérdésnek az eldöntése a jövőbeli demokratikus gondolkozáshoz, hogy ki volt, mi volt Károlyi Mihály? Vásárhelyi Mária igazi dilettánsként száll be abba a reménytelen vitába, amelyet a két oldal egyes dilettáns politikusai és publicistái folytatnak a lényegi kérdések, a kiút keresése helyett. Ezekről a mellékes ügyekről hirtelen átvált a megoldásra: „A demokrácia restaurálásához szükség van arra, hogy a legalapvetőbb kérdésekben konszenzus alakuljon ki a bal- és jobboldal, a liberálisok és konzervatívok között. Ehhez azonban egy új, demokratikus jobboldali pártra van szükség … amely képes megegyezni a többi politikai szereplővel…” … mert a Fidesz nem demokratikus és nem lehet vele megegyezni.

Micsoda pech, hogy itt van ez a Fidesz és vele nem lehet következményeként annak a fránya kétharmados támogatásnak. De a közvélemény-kutatók szerint is biztosra vehető további kormányzás, állapítja meg maga a szerző. Akkor minek engedne a Fidesz? Persze jó volna, ha lenne egy olyan jobboldali párt, amely valójában inkább baloldali. De hát ilyen sincs.

Ámbár, bármilyen kellemetlen, … „szükség van a baloldal teljes megújulására is … a baloldali pártról bizton állíthatjuk, hogy semmiféle identitása nincs … és láthatóan nem is hiányzik a tartás és a tartalom a párt-macherek számára… Az MSZP-nek nincsenek ünnepei, hősei, példaképei és szellemi elődei, nincs mondanivalója a nemzetről, a múltról, a jelenről, a jövőről … Gyurcsány volt az utolsó szocialista politikus, akinek nemcsak mondanivalója volt a baloldali politikáról, hanem ezt hitelesen tudta képviselni … aki olyan tartást és önbecsülést tudott adni a baloldali szavazóknak, hogy ez még a tétovázók egy részét is meggyőzte”. A „hiteles” eredményt viszont mi ismerjük.

Csakhogy – fűzi tovább Vásárhelyi Mária – „ami elég volt 2002-ben és 2006-ban, az kevés lesz 2014-ben a „diktatórikus Orbán-rendszer megbuktatásához.” Ahhoz „egy olyan – akár jobb- akár baloldali párt és egy olyan politikai vezető” kell, akinek van víziója a demokráciáról. És itt a szerző olyan költői magasságokba réved, ahová nem is lehet őt követni. Szerinte a demokrácia mindent felülíró és megváltó szépsége hozza vissza a baloldalt a hatalomba. Más nem is hiányzik a boldogsághoz.

Összefoglalva Vásárhelyi Máriának a jelenlegi baloldali vitáról írt „összefoglalását”, elcsodálkozhatunk azon a totális életidegenségen, ami őket jellemzi, mindig is jellemezte.

Azt képzelik, hogy a pártok egymás közötti erőviszonyai és ideológiai sikerei döntik el egy ország sorsát. Álmukban sem rémlik fel, hogy mi történt itt az elmúlt hetven, azon belül az utóbbi húsz évben. Hogy végül is teljes politikai és gazdasági hozzá nem értésük, átlátszóvá lett népámításuk, zavaros ideológiájuk, hazug médiájuk lelepleződése, gazdasági csőd, intézményes korrupció, a végsőkig kirabolt rétegek életösztönének feltámadása söpörték el az ő örökösnek és egyedül üdvözítőnek kikiáltott uralmukat. „Az egész társadalmat átható, gyökeres” politikai és ideológiai „változástól” remélik majdani visszatérésüket. De nem veszik észre, hogy ez a folyamat 2006 és 2010 között megtörtént, ezért kerültek ők a „történelem szemétdombjára”, amint az olyan gőgösen emlegették a magyarság múltjáról és szereplőiről, elavultnak nyilvánított eszményeiről, amikor még ők ültek a hatalom csúcsain.

Vásárhelyi és az egész baloldali brancs abban a hitben él, hogy a Fidesz valójában egy nagy Jobbik és valami olyat akar visszahozni, ami a mai Fidesz-KDNP kormányzatnak esze-ágában sincs. Az erősödő nemzettudatot, az európaiságot, a keresztény múltat összekeverik a rasszizmussal, a kényszer-szülte gazdasági intézkedéseket a diktatúrával és reménykednek, hogy a kormány majd csak belebukik abba a káoszba és gazdasági csődbe, amit ők teremtettek, és amibe ők buktak bele. Ők buktak bele. Nem az ország. És többé nem kellenek. – És ezt érzi Vásárhelyi Mária