A XX. évszázad különösen élénk mozgolódások kora volt a földújraosztási vitában, amely két szóban csúcsosodik ki: kisbirtok, vagy nagybirtok? Szóban mindenki kisbirtokot kiállt, és mire körülnéz, már mindenfelé nagybirtokokkal találja szemben magát, legyen a módszer spontán, vagy irányított.

A magyarázat ismét csak néhány szóban foglalható össze: Mi a fontosabb? Az a szegény agrárnépesség megélhetése, a foglalkoztatás, vagy a gazdaságosság, eredményesség?

A magyar lakosság többsége egészen a második világháború utánig a mezőgazdaságból élt. Kevesek jól, sokan rosszul, legtöbben nagyon rosszul. Maga a gyengén iparosított ország pedig leginkább a mezőgazdasági kivitelből élt. Gazdasági válság idején rosszul, háborús konjuktúrák idején pedig legalább a termelők jobban, a többiek rosszabbul. Feudalizmus ide, kapitalizmus oda, imperializmus emide, bolsevizmus és szocializmus amoda, a lényeg mindig ugyanaz maradt.

Amikor az állam nem avatkozott be, a spontán folyamatok mindig egyszerre két irányba hatottak. A birtokok a családi örökösödés miatt elaprózódtak, ugyanakkor az eladósodott kisbirtokok felvásárlása útján nagyobb egységek jöttek létre. Ha az állam beavatkozott a lakosság megélhetése érdekében, akkor akadályozta a gazdálkodás korszerűsítését és konzerválta az elmaradottságot, szegénységet. Amikor az állam beavatkozott a modernizáció érdekében és a nagybirtokot látta eredményesebbnek, akkor földönfutóvá tette, a nagyvárosokba kergette a feleslegessé vált, munkanélkülivé lett agrárlakosságot.

Állítólag létezik ennek a dilemmának ideális megoldása, kisbirtok és nagybirtok harmonikus együttélése, hála a civilizáció és a korszerű technika fejlődésének. Létezik egy olyan ideális birtoknagyság és termelési mód, amely mellett egy család eredményesen és hasznosan meg tud élni. És létezik mellette a korszerű, gépesített nagybirtok, ahol kis létszámú csapat hatalmas mennyiségű terméket képes előállítani. A fejlett Nyugaton mindkettő sikeresen létezik.

Ám a fejlett Nyugatról is gyakran érkeznek híradások a mezőgazdasági termelők mozgalmairól, elégedetlenségéről, olykor lázadásáról, eladhatatlan termékeiknek a gazdaságpolitikusok ajtaja elé, vagy a tengerbe, folyóba öntéséről, kazánba vetéséről, tüntetésekről, sztrájkoktól. Az elégedetlenkedők pedig gyakran egy bűvös, nálunk is gyakran hangoztatott szót hajtogatnak: „Dotáció, dotáció!, több dotációt!” Különösen Európa művelt nyugati felében, mintaképünk vidékein hangzik gyakran ez a kiáltás.

Tőlünk, Keletről nézve tehát úgy tűnik, hogy a virágzó, megcsodált nyugati példa titka ez a varázsszó. A nyugati mezőgazdaság azért tudja lekonkurálni a keletit, a miénket is, azért áraszt el bennünket saját tömegtermékeivel, mert mesterségesen nyereségessé teszik a dotációval, amelyet tőlük megtagadnak, esetleg mi fizetünk nekik. Mi pedig nem értjük, hogyan lehet az, hogy minden, amit Nyugaton, sokszor sokkal rosszabb természeti adottságok mellett termelnek, sokkal olcsóbb, mint a mi, verejtékesen megtermelt áruink. Miért lehet nálunk felszámolni az olcsó nyersanyagból olcsó munkaerővel megtermelő élelmiszeripart, a sokkal költségesebben termelő, de olcsón eladó „nyugati” javára?

Itt tartunk most, és ha a kormány széttekint a Dunántúl kies tájain és a nagy magyar Alföld rónaságán, a délibábból az a kérdés bontakozik ki, hogy merre tovább? Derék, traktoron ülő, a hitelre vett gépei részleteit fizetni nem tudó kis egyéni gazdaságokat támogassa, vagy a potyán birtokba jutott TSZ-elnökből, állami gazdaságot privatizáló főkáderből lett zöldbárót?

És a pillanatnyi szorult helyzet, tetszik-nem tetszik, a zöldbárók javára billenti a mérleget. Ráadásul ez a pillanatnyi helyzet egy nagyon hosszú pillanatot vetít előre.

Mit tehet ilyenkor az, aki nem erre tette fel az életét? Lemond. És akkor?