Olyan fiatal lenne a jelenlegi baloldal, hogy ő már nem járt oda, vagy inkább olyan rövid a memóriája, hogy nem emlékszik arra, röpke, huszonkét évvel ezelőtt zárult negyven éves korszakra, amikor mifelénk csak állami iskola létezett? Most úgy beszélnek az iskolák államosításáról, mint az oktatás csődjéről, színvonalának lezüllesztéséről, pedagógusok seregének állásvesztéséről, a többség továbbtanulásának lehetetlenné tételéről. Pedig azt éppen ők idézték elő 1948-ban.
Valójában Magyarországon több mint negyven éven át néhány egyházi gimnáziumot kivéve csakis állami iskolák léteztek. És kik államosították az addig helyi közösségek és az egyházak által fenntartott eleminek és polgárinak nevezett iskolákat? A mai baloldal politikai és eszmei elődei, a kommunista-bolsevisták és baloldali szociáldemokrata, néhány magát polgárinak álcázó, titkos kommunista politikus kezdte.
Az államosításhoz, amely a kommunista hatalomátvétel egyik lépése volt, előbb meg kellett szereznie az akkori baloldalnak a politikai hatalmat, a jobboldali keresztény, polgári és konzervatív szellemiségű többségi lakossággal szemben. Ehhez pedig a szovjet segítséggel megkaparintott erőszakszervezetek segítettek. Ha kellett, a politikai rendőrség valamilyen üggyel: általában kémkedési, összeesküvési, „hazaárulási” váddal letartóztatta, a bíróság pedig elítélte azokat a közéleti személyeket, közöttük papokat is, akik nyilvánosan hangot adtak a bolsevistákkal szembeni ellenvéleményeknek. Így a lakosság nagy részét már az iskolák államosítását megelőzően sikerült megfélemlíteni. Még így is halogatni kellett az akciót, mert számos tüntetés tiltakozott, egyes helyeken a tanulók részvételével az egyházi középiskolák államosítása ellen. Az akkor még igen aktív Mindszenthy bíboros számtalan esetben emelte fel szavát az iskolák államosítása ellen. A kommunisták viszont a népi kollégisták felhasználásával rendeztek tüntetéseket az államosítás mellett.
Magát az államosítást Ortutay Gyula, akkori oktatási miniszter hajtotta végre. Ortutay papíron kisgazdapárti politikus volt, de valójában már évek óta a bolsevisták titkos ügynöke. Nem egyedül töltött be ilyen szerepet abban az időben, más kisgazdapártiak álcázott politikusok töltöttek be akkor és még utána évtizedekig vezető miniszterként, vagy közéleti szereplőként, mint például Mihályfi Ernő, aki többszöri miniszterkedés után a Magyar Nemzet főszerkesztője lett, vagy Bognár József, aki egészen a rendszerváltozásig politizált.
Az államosítást 1948 kora nyarán szavazta meg az országgyűlés és a nyár folyamán hajtották végre.
Szerzetes atyák és apácák, a legelismertebb egyházi iskolák oktatóinak ezreit tették ki az utcára, el kellett hagyniuk még rendházaikat is, de más egyházi kántortanítók, vallási meggyőződésüket megvalló világi pedagógusok ezrei vesztették el állásukat, sokan közülük soha többé nem jutottak vissza a katedrára. Az így keletkezett pedagógushiányt „képesítés nélküli” oktatókkal pótolták, akiknek munka mellett, utólag kellett megszerezniük képesítésüket. Talán tizenöt év is eltelt, mire az utolsó „képesítés nélküliek” eltűntek az iskolákból.
Az oktatásügyben fő szempont lett a vallásnélküliség, sőt, vallásellenesség. Nemcsak megszűnt a rendszeres hit- és erkölcsoktatás, de még a fakultatív hitoktatást is minden módon nehezítették. Azt csak a rendes oktatási időn túl engedélyezték. A tanulókra és a szülőkre gyakran nyomást gyakoroltak a hatóságok, vagy maguk a pártállam szellemében felnőtt pedagógusok, hogy ne merjék, vagy ne akarják igényelni a hitoktatást. Még a templomokban, papok által végzett hitoktatásba is beavatkoztak, figyelték az oda járó tanulókat, szülőket.
Az egyházi iskolákban végzett, vagy vallásosnak ismert tanulókat évtizedeken át vagy nem vették fel egyetemre, vagy pedagógus szakokra semmiképpen nem.
Az iskolaállamosítási incidensek csúcspontja a „pócspetri gyilkosság” címen megrendezett kirakatper, valójában egy súlyos tragédia
Pócspetri egy kis nyírségi falu, ahol azon a nyáron, 1948-ban egy litánia után a katolikus hívek a templom előtt az iskolájuk államosítása ellen tüntetni kezdtek. A helyi hatóság rendőröket küldött a tüntetés szétoszlatására. A tanulatlan, gyengén kiképzett falusi rendőrök erőszakosan léptek fel, fegyvert fogtak a tüntetőkre, ebből verekedés támadt és az egyik rendőr kezében csőre töltött fegyver magát a rendőrt sebezte halálra.
A nagy propagandával megrendezett perben a plébánost és egy fiatal civilt életfogytiglanra, másokat súlyos börtönbüntetésre ítéltek, a per pedig az „egyházi reakció” mindent eldöntő bizonyítéka lett és ürügyet szolgáltatott még Mindszenthy bíboros üldöztetéséhez, peréhez és elitéléséhez is.
A pócspetri „gyilkosokat” csak jóval a rendszerváltás után rehabilitálták.
(Folyt. köv.)
