Úgy látszik, mintha a HVG átaludt volna hatvan-hatvanöt évet és hirtelen felébredve az MKP (gyengébbek kedvéért Magyar Kommunista Párt) egyetlen hetilapjaként folytatná annak a régi kornak a kedvenc laptémáját, a ki-kicsoda volt az elmúlt két-három évben, valamint a Horthy-korszakban? Akkor, 1948 – az iskolaállamosítás éve után – volt szokás kutatni, hogy kinek miféle klerikális vagy jobboldali múltja, kapcsolata, származási foltja mutatható ki, miáltal sürgősen eltávolítandó a közoktatás környékéről.
A közemúltban a HVG terjedelmes listát közölt azokról a tankerületi igazgatókról, akik egyházi iskolában oktattak, templomi énekkar tagjaiként szerepeltek, civil nemzeti érzelmű szervezetben, jobboldali összetételű önkormányzatban működtek, vagy családtagjuk hasonló bűnben leledzik, avagy egyáltalán tankerületi igazgatók merészelnének lenni ebben az átkos Fidesz-KDNP kormányzati időben.
Ez a fajta listázás ma már csak kevesek számára lehet ismerős, bár mindennapos volt a kommunista hatalomátvétel majd 1956 után.
De még évtizedekig működött kevésbé látványos formában a pedagógusok kiválasztásában és a magasabb iskolákba való felvételiknél. A kommunisták nyíltan hirdetett célja volt, hogy visszaszorítsák a középosztályból és az értelmiségből származó tanulók számát, és új értelmiséget neveljenek proletárok és a kisebb részt szegényparasztok tehetséges gyermekeiből.
A társadalmi mobilitásnak ez az erőltetett, sőt, erőszakos kivitelezése súlyos emberi tragédiák eredője lett. Nemcsak a tanulás lehetőségétől megfosztottak, hanem az állami eszközökkel kiemeltek között is. Az előbbiek közül sokan később, kerülő úton nagy kitartással visszatornázták magukat szüleik egykori státusába, az utóbbiak egy része viszont nem bírta még a velük szemben támasztott kisebb követelményeket sem teljesíteni, és félbemaradt, félresikerült, fusztrált felnőtt lett.
Az ötvenes években és még a hatvanasok kezdetén is társadalmi eredetük szerint rangsorolták a középiskolába jelentkezőket is.
A Horthy-korszak értelmiségéből, nagypolgárságából, történelmi családjaiból származók, vagy a „kitelepítettek” gyermekei csak technikumba járhattak gimnázium helyett, esetleg oda sem, hanem a néhány meghagyott egyházi gimnáziumba vették fel őket. Így a fennálló rendszer szándékaival ellentétben az utóbbiak lényegesen jobb nevelést és oktatást kaptak, mint a nagyrészt gyenge, esetleg közepes színvonalú állami gimnáziumban, ahová amúgy is nagy volt a túljelentkezés. A jobb hírű néhány pesti és nagyvárosi intézmény körül különösen nagy.
Az egyetemi felvételeknél a tanulmányi eredményen és a felvételi teljesítésen túl szempont volt a származás és még a középiskolai KISZ-szervezet véleménye is.
A rendes nappali egyetemi oktatáson kívül létezett esti és levelező egyetemi oktatás, a nappali tagozatról kiszorultak munka mellett így szereztek magasabb képesítést. Egy ideig tendencia volt az is, hogy egy családban a gyermek ne folytathassa a szülő mesterségét, az orvos fia ne legyen orvos, a jogászé jogász, nehogy foglalkozási „dinasztiák” keletkezzenek. Az ilyeneknek kétszer-háromszor kellett nekivágniuk a felvételinek, esetleg kerülő úton, más szakról átiratkozva sikerült bejutniuk az eredetileg szándékolt szakra. A mai hatvan éven felüli értelmiség tagjai számos kalandról mesélhetnének egyetemi végzettségük története kapcsán.
Ez a procedúra rengeteg kutakodással, mások sorsába való beavatkozással, feljelentéssel, besúgással, hazudozással, bujkálással, színleléssel, protekciózással járt évtizedeken keresztül.
Színezte a folyamatot, hogy a pedagógus pályára évtizedeken keresztül nem pályázhatott vallásos ember, kivéve az egyházi iskolák számára biztosítható utánpótlást. Viszont a szelektálás kontraszelekcióval járt, a pedagógia erkölcsi színvonala csökkent, közhelyes megállapítás volt, hogy a pedagógusok egy része kontraszelektált személyiség. Csökkent magának az oktatásnak a szakmai és erkölcsi színvonala.
Már a hatvanas években jelentek meg írások az oktatás csökkenő színvonaláról, rossz módszereiről, sematikus tankönyvanyagáról. A nyolcvanas években ezek az írások már az egyetemre kerülők egy részének műveletlenségéről, alkalmatlanságáról szóltak.
Az oktatásügyben most folyó személyeskedés, mások világnézeti alapon történő kritizálásának szép szokása most a HVG-ben támadt új életre, egy szimpla adminisztratív intézkedés kapcsán, amelynek célja, hogy az önkormányzati adminisztrációt átvevő államnak legyenek felelős helyi képviselői az önkormányzat helyett, amelyben mostanáig is legalább ennyi énekkari tag, civil, pártpolitikus és oktatási szakember szólt bele az ügyek vitelébe, mint mostantól majd az igazgatás. Sokkal több mindenki tudta a másikról, hogy kicsoda.
A nagy, nyilvános leleplezésnek pedig semmi értelme azon kívül, hogy felidézi egy sötét kor rossz gyakorlatát.
A HVG akkor kutakodjon, ha netalán újra felbukkannak a képesítés nélküli pedagógusok, a középiskola látogatása és érettségi nélküli egyetemi hallgatók és a kitelepítettek iskolákból kitiltott gyerekei. Vagyis soha többé.
