Ádáz tusa folyik annak érdekében, hogy a renitens magyar kormányt és támogatóit rászorítsák a demokrácia és az emberi jogok teljességének maximális tiszteletére és betartására. Miközben ezeknek a jogoknak a bajnokai egyetlen pillanatig sem gondolkoznak el azon, hogy ezek a jogok valójában sokadrangúak azokhoz a tényleges szabadságkorlátozásokhoz képest, amelyeket eszébe sem jut senkinek kétségbe vonni, miközben kezét-lábát megkötik az állítólag szabad országok állítólag szabad polgárainak.
Ezeket senki sem vonja kétségbe, közben olyan jogok betartását követelik, amelyek valójában egy szűkebb közösség együttélését érintik helyi szinten, józan belátásra bírva kellene szabályozni.
Így aztán majd csak rá leszünk kényszerítve, hogy továbbra is kerülgessük a közterületeinket elrondító csavargókat, miközben kötelesek vagyunk adót fizetni ezeknek a közterületeknek a használhatóságáért, rendjéért és tisztaságáért.
A modern társadalmakban senki sem kérdőjelezi meg szabadságának azt a korlátozását, hogy mindegyikünknek a legváltozatosabb címen adók sokaságát kell lerónia vagyonáért, munkájáért, fogyasztásáért, egészségéért és így tovább a végtelenségig. Az adófizetési kötelezettség nem egyéni szabadságunk arcpirító korlátozása?
Avagy: Próbálja meg valaki megszegni az általános tankötelezettség törvényét. Márpedig ha valami kényszer, hát az iskolába járás az. A liberális demokrata észjárásának tipikus példája, hogy természetesnek tekinti a tankötelezettséget, de elvárja, hogy az iskolában mindenki azt csináljon, amihez kedvet érez. Holott az iskolába járás egyetlen indoka csak az lehet, hogy ott a játékszabályokhoz alkalmazkodjon, mert ha a pad tetején akar táncolni, vagy a pedagógust akarja megpofozni, akkor semmi értelme a tankötelezettségnek. Márpedig a liberális demokrata jellemzője éppen az, hogy a pad tetején táncolás jogát követeli – átvitt értelemben az élet minden területén.
Folytathatjuk a kérdéseket akár a jobbkéz-szabály általános betartásának kényszerével, amelyet senkinek sem jut eszébe megszegni. Vagy nem nevetséges-e a személyiségi jogok titkosságán való lovaglás, miközben úton-útfélen mindenkitől igazolványok sokaságát követelik az orvosi rendelőtől a bankokon át a hivatalok és vállalatok portájáig, nem is beszélve a repülőterekről, ahol a szabadság lánglelkű hőseitől, a terroristáktól való félelem miatt gatyára vetkőztetve átvilágítják a jámbor polgári utasokat.
Szerencsére semmi veszély nem fenyegeti a sajtó- és a véleményszabadságot, hála azoknak a támogatásoknak, amelyeket az orgánumok üzleti és politikai köröktől kapnak, és amelyek így megőrizhetik teljes függetlenségüket, beleértve azt is, hogy nem kell beleavatkozniuk egyes országok belügyeibe és gazdasági törekvéseibe.
Ma már csak egyetlen kerékkötője az emberi, polgári és személyiségi jogoknak, nevezetesen a választói jog értelmetlen kategorizálása a szerint, hogy egyszerű többségi, minősített többségi és abszolút többségi kategóriákat ismer el. Ezáltal azt a látszatot kelti, hogy létezik összefüggés az egyes pártokra leadott szavazatok mennyisége és azáltal a legitim korlátok szabta cselekvési szabadsága között. A kategorizálás azt a látszatot kelti, mintha egy nagyobb választási sikert elérő pártnak több joga lenne a hatalomgyakorlás érdekében, mint egy kevésbé sikeresnek, vagy különösen egy vesztesnek. Ez ellentmond a jogegyenlőség elvének.
Az igazi demokrácia mintaképei inkább a nagy nemzetközi szervezetek kellenek, hogy legyenek. Mint például az Egyesült Nemzetek Szervezete, ahol egy független Csendes óceáni szigetállam szavazata ugyanannyit ér, mint az USA nagykövetéé. Kivéve persze a Biztonsági Tanácsot, ahol az öt állandó tag bármelyike megvétózhatja akár a többi százkilencven szándékait.
De a demokrácia iskolapéldája lehet az Európai Unió is, amelyben efféle Biztonsági Tanácsra nincs szükség a béke és biztonság védelmében. Elegendő a tagországok kormányaitól, amelyek országaik tényleges erőviszonyait tükrözik és érdekeit képviselik – független hivatalokat felállítani föléjük, amelyekben senki által nem választott hivatalnokok kezében van a döntés joga és máris megvalósul az igazi demokrácia, a tökéletes jellegtelenség, amely hasonlít az emberi faj egyneműsítéséhez.
Amikor már nincs nő és nincs férfi sem, nincs kislány és kisfiú, legfeljebb egyes vagy kettes számjelű lény, bebizonyítva annak az ósdi babonának a képtelenségét, hogy valaki vagy valami is férfinek és nőnek teremtette az embert. Mert hiába oszlik két nemre az élőlények egész világa, növényeké és állatoké, ebből nem következik, hogy az emberiség természetes állapota is ez lenne. Ezt meg kell szüntetni, az igazi demokrata egynemű.
Szerencsére már Deák Ferenc tilalma is régen megdőlt, miszerint hazudni nem szabad. Mióta csak a hír szent és vélemény szabad, azóta hazudni is szabad. Helyreigazítás nincs.
