Nem tévedés, nem az Újévről, hanem egy új évről kell beszélnünk, sok régi pártállami és két tucat átmeneti év után. Olyanról, amikor évek parlamenti munkája után sok törvény lép életbe egyszerre a köz- és a magánélet számos területén. Ezeknek a törvényeknek úgy kell működniük, hogy jótékony hatásuk azonnal érezhető legyen. Nincs idő a korrigálgatásokra, mert jövő tavasszal választások következnek. Tét a kormány talpon maradása, vagy visszahullás az előző két korszak zűrzavaros tengődésébe.
Egyszerre kell működésbe lépnie az új közigazgatási rendszernek, a parlamenti létszámcsökkenést ígérő új választási rendszernek, új adónemeknek, az iskolák államosításával járó új tanrendnek, az egyetemek átszervezésének, az egészségügyi rendszer államosításának, a szuper bruttó eltörlésével járó kereset-átrendeződésnek, a közmunkák felfuttatásának, új munkahelyek tömeges megteremtésének, be kell fejeződnie számos elkésett beruházásnak.
Ugyanakkor ki kell védeni a gazdasági világválság begyűrűzését, kivédeni az Unió beavatkozási kísérleteit, amelyek mögött rendületlen kormánybuktatási kísérletezés érzékelhető.
A változások már az előkészítés korszakában is nagy ellenkezést váltottak ki a hazai ellenzék és részben a nemzetközi közvéleményben is. Az utóbbi pedig további visszahatással járt a hazai közhangulatra. Igaz, nemcsak romboló hatással járt, de sokakban megerősítette azt a meggyőződést, hogy helyesen döntött, amikor 2010-ben a várható változásokra szavazott. Nem kis teljesítménye a kormánynak, hogy sikerült támogatottságát legalább annyira megtartania, hogy a felsorolt változtatásokhoz megmaradjon a támogatottsága.
A most életbe lépő intézkedések persze a kormány tényleges tevékenységének csak egy részét jelentik. Rengeteg feladatot jelent az Unióban való jelenlétünk, a gazdasági kapcsolatok szélesítése, sőt, csak fenntartása is. Mindezek együttesen is csak hosszabb távon érezhetőek, ha egyáltalán várható a közeljövőben ezen a téren bármiféle eredmény, amely javíthat akár az ország, akár az eladósodott polgárság helyzetén.
Márpedig a közhangulat nem nevezhető rózsásnak. A jóléti társadalom szép napjai elmúltak, mi ebből eleve kimaradtunk, a világméretű túlköltekezés súlyos következményeit viszont nekünk is viselnünk kell. Az EU rajtunk is takarékoskodni szeretne, bár nem ezzel a kilátással vonzottak bennünket és a kiábrándulást azok is érzik, akik már a pártállami időkben az EU-ba vetették reményüket.
Nem könnyű ilyenkor olyan lépéseket tenni, amelyeket annak idején hangulatjavítónak neveztek és többnyire el is illantak a hagyományosan bekövetkező megszorításokkal. Ha a kormány határozott lépéseket tesz a rezsiköltségek csökkentésére, a nyugdíjak vásárlóerejének megőrzésére, a minimálbérek rendszeres emelésére, akkor azt nem úgy kell fogadni, mint valami jogos járandóságot, hanem mindenkinek illik tudomásul vennie, hogy ez a mai körülmények között komoly teljesítmény, és erre más politikai erő nem lenne képes idehaza. Nem is beszélve sok más európai kormányok keserves erőlködéséről, hogy a hagyományos utat követve újabb és újabb megszorításokkal próbál fennmaradni. A mi mai ellenzékünk is, ha történetesen hatalmon maradt volna, vagy ha újra nyeregbe kerülne.
Érdemes röviden foglalkozni velük is. Évekig tartó kábultság után felcsillant előttük a talpra állás reménye. Hosszabb hitegetés után színre lépett Bajnai Gordon, akiről a választások óta mindenki azt gondolta, hogy ő az egyetlen olyan politikus, aki, ha győzni nem is fog, de egységgé tömöríti a megritkult ellenzéket. Színrelépése nagy mozgolódást váltott ki, de az eredmény láthatóan késik. Nem sikerült olyan tábort toboroznia, amely megmozgatja a politikából kiábrándult, mindenkiben csalódott relatív többséget, a pártot választani nem tudók és a távolmaradók táborát. Két lényeges eredménye az LMP megosztása és az MSZP határozottabb állásfoglalása, összezárása az ellenzéken belüli vezérszerep megtartása érdekében.
Fél éve van Bajnainak, hogy valamiféle ütőképes pártot szervezzen és az MSZP-vel egyenrangú tárgyalófélként lépjen fel. Ha nem sikerül, akkor az MSZP marad az ellenzék vezető ereje, az pedig kevés ahhoz, hogy megingassa a jelenlegi kormány szilárd helyzetét.
De nem sokkal több ideje van a Fidesz–KDNP-nek sem, hogy érezhető javulást keltsen a közhangulatban, hogy felélessze a négy év előtti bizalmat azokban a választókban, akik végül kétharmados győzelemhez juttatták.
Ám az igazi siker az lenne, ha a magyarok többsége végre megértené, hogy bennük, magukban kell meglennie annak az erős meggyőződésnek, hogy rajtuk áll saját jövőjük alakulása és politikusok befolyásolási mutatványai helyett önmaguk józan érdekei és meggyőződésük szerint döntenének. Minél előbb, hogy aztán ott is legyenek a választás napján a szavazófülkében.
