Ha Orbán Viktor miniszterelnöknek abból a minapi nyilatkozatából indulunk ki, hogy a magyar Országgyűlés a múlt év végéig elfogadta az új Alaptörvényt, továbbá meghozott harminc sarkalatos és háromszázharminc egyéb törvényt, akkor ezt a januárt egy új korszak kezdetének kell tekintenünk. Számos törvény életbe lépésével folytatódik a köz- és a magánélet, a gazdaság és a kormányzat újjáépülése. Megszületett egy új keret, a következő évek feladata lesz ennek kitöltése az élet minden területén.
Vagyis mostantól beszélhetünk arról a rendszerváltoztatásról, amely huszonegy évvel ezelőtt elkezdődött és rövidesen elsikkadt, nem volt más, mint annak a pártállami túlélést biztosító felemás alkotmánynak az alkalmazása, amelyre az egykori kommunisták talán maguktól is hajlandóak lettek volna, hogy valamiképpen egyenrangúsítva túléljenek az egységesülő Európa peremvidékén.
És ez az Európa a jelek szerint úgyis befogadta volna őket, csak nehogy valamiféle zűrzavart idézzünk elő, mint 1956-ban. Az EU-nak is a szokatlantól való félelme érződik abban a magatartásban, amely az egész hónap közhangulatát jellemezte. A súlyos gazdasági válságot magukra húzó, pazarló és felelőtlen nyugati országok politikusai saját régi, rossz módszereikkel próbálnak kievickélni szorult helyzetükből és visszahőkölnek, ha egy ország megpróbál radikális intézkedéseket hozni, hogy kiverekedje magát az ortodoxnak nevezett válságkezelési zsákutcából.
A saját tehetetlenségük érzetében az EU politikusai különböző módokon reagálnak. A valóban felelősséget viselő vezetők szankciókkal, beavatkozásokkal kísérleteznek és fenyegetődznek, a többiek álproblémákra hivatkoznak és bűnbakokra vadásznak.
Így került az utóbbi hónapokban hazánk a fenyegetések, támadások és alaptalan rágalmak kereszttüzébe. A nem-ortodox kísérletek, a járatlan út, eddig tabuként tisztelt és félt, ám bukott módszerek elvetése a mindenható pénzvilág köreiben azt a gyanút táplálja a magyar kormánnyal szemben, hogy szokatlan húzásai más országokban is követőkre találnak. Akkor hát hatalmi szóval meg kell állítani a veszedelmes kísérletet és mondva csinált érvekkel le kell járatni, a demokrácia megsértésével kell gyanúba keverni az új magyar többséget, amely éppen a demokrácia erejével jutott hatalomra.
Orbán Viktor személyes fellépése, meggyőző érvelése a jelek szerint megtorpantotta a hadjáratot, és legalábbis az EU jobboldali pártjait kijózanította. Remélhetőleg a láthatatlan pénzügyi köröket is!
Hasonló folyamat zajlott az itthoni közéletben is. A parlamenti szünetben élénkült az utcai közélet. Az Alaptörvény tiszteletére rendezett ünnepséget a baloldal arra használta fel, hogy felvonultassa megsemmisítő többségét. Sikerült elfoglalniuk az Andrássy úton egy párszáz méteres szakaszt és másnap „Miénk az utca” címmel jelentek meg a baloldali napilapok. Fantasztikus tömegmegmozdulásról közöltek tudósítást és heteken át ünnepelték önmagukat, előre vetítve, hogy 2014-ben kétharmados többségre számítanak. Akkor majd mindent visszaforgatnak, ami történt, és még történni fog. (Miközben más tudósítások a jelenlegi ellenzéki pártok belső bajairól, tehetetlenségéről számolnak be!).
Mintha megrendezték volna, ismét feltűnt a belpolitikában Bajnai Gordon is, akiben az ellenzék nem titkoltan eljövendő miniszterelnökét szeretné felfedezni. Ám ahogy jött, Bajnai rövidesen el is tűnt a hírek éléről.
Mindeközben hallgatott a mély. Akinek van munkája, dolgozott. Az adósságban fulladozó gazdasági kormányzat vívta láthatatlan harcát a mindent kontrázó, kiszámíthatatlanul taktikázó MNB elnökkel, szorongatott deviza-adósok százezrei próbálták előteremteni a végtörlesztési határidőre legalább az írásos biztosítékot a kimeneküléshez. Kisebb-nagyobb balos érdekcsoportok az utcáról, a médiából, külföldről szorongatták a törvény szerinti intézkedéseket bevezető hatóságokat.
De a mi oldalunkon valamiféle elszántság érlelődött mindazokban, akik felelősséget éreznek másokért, az ország ügyeiért, a társadalom jövőjéért és késztetést éreztek rá, hogy ezt meg is mutassák. Így jött létre az a békemenet, amelyben négyszázezren nyilvánították ki „egy emberként” jelenlétüket a közügyekben. Ez a békemenet a csendes többségnek is csak egy töredéke, de elég ahhoz, hogy megmutassa a valóságos erőviszonyokat.
A hónap végére a nagy hullámokat verő mű-izgalmak egyszerre elcsitultak. Az Unió saját problémáiba temetkezik, a hatalmas békemenet a másik oldalon nem talál utánzókra, a mesterségesen felszított pénzpiaci vihar levonulóban. Valamit javult a valutáris helyzet is.
Éppen elég nagy munka működésbe hozni a háromszázhatvan törvényben lefektetett rendszerváltoztatást. A folyamat visszafordításában hiába reménykednek a baloldaliak, és külföldi támogatóik, akiket félrevezetnek.
A hónap végére beharangozott ellenzéki pártkonferenciák megmutatták, hogy az ellenzék – a hírverést és a külföldnek szóló kormányellenes rágalmakat nem beszámítva – továbbra is erőtlen. Propagandájuk kifulladóban, már-már kontraproduktív. Odakint az EU-ban úgy látszik, mintha ráébredtek volna, hogy ha a magyar belpolitikára fordítják más országok figyelmét, azok kedvet kaphatnak, hogy kövessék a mi példánkat.
Idehaza pedig minden közvéleménykutatásnál ékesebben szól a kormány melletti és elleni megmozdulások nagyságrendi és minőségi különbsége.
