Múlt év október 23-án, az elragadtatott szemlélői által százezresnek, a tárgyilagosak által felére sem taksált millás tüntetés után Vásárhelyi Mária kifogásolta, hogy a Heti Válasz néhány, nem reprezentatív személy fényképével illusztrálta az eseményt. Szerinte az ott megjelent százezer, a magyar értelmiség színe-virága volt, csupa jóarcú, megnyerő jelenség. Most, a nem vitatottan harmincezres milliók március 15-én „alternatív köztársasági elnökké” kiáltották ki Pityinger Lászlót, ha valaki e nevet nem ismerné a magyar politikában.
A nevezett férfiú nem hajdani római szenátorok küllemével rendelkezik, állítása szerint ő cigány is, zsidó is, szónoki stílusa trágár és tud gitározni. Alkalmasságát alátámasztja, hogy fürdőgatyában ment az egyetemi felvételire, hátha kirúgják. Kirúgták.
Megválasztásának bonyolult folyamata nem volt egészen zökkenőmentes, sőt, talán nem is ő kapta a legtöbb szavazatot, hanem egy másik jelentős személyiség, akinek testét tetoválások borítják, Sztálinnak és gyilkos elvtársainak galerijével és nem veti meg a patkánypecsenyét. De végül mégis Pityingert kiáltották ki elnökké. Éljen Pityinger! – jól hangzik.
Vásárhelyi Mária meg lehet elégedve.
Hosszas huzavona után eldőlt, hogy mi legyen a nagymúltú magyar köztársasági eszme első reprezentánsának, Károlyi Mihálynak szobrával. Ezután a napokban a szobor is eldőlt, lebontották és majd Siófokon, alkotójának szülőföldjén lesz újra látható. A szobor, mint műalkotás valóban reprezentatív volt. Reméljük, utóda – a szoboré – még kvalitásosabb lesz.
Az elnök-történelem eseményei sűrűsödnek.
Ha visszatekintünk az elmúlt közel száz év köztársasági fejleményeire, nem sok dicsekednivalót találunk. Az elnökök névsora pedig majdhogynem lesújtó. Károlyi után Garbai Sándor következett. Ki tud róla?
Negyedszázaddal később, az ideiglenes országgyűlés Zsedényi Béla jogászprofesszort választotta egy háromtagú elnökség élére. Ő később szűkebb körben „alig használt államelnökként” jellemezte ironikusan szerepét a ténylegesen dirigáló Vorosilov marsall árnyékában. Ez a helyzet egy darabig még utána is fenn maradt, amikor kikiáltották a II. Köztársaságot, és Tildy Zoltánt, a Kisgazdapárt miniszterelnökét választották köztársasági elnökké. Őt aztán egy aljas kommunista puccsal megbuktatták, vejét kémként felakasztották.
Tildyt a mostanában holtából felélesztett emlékű Szakasits Árpád követte, aki csak arról nevezetes, hogy ő Schiffer András LMP-képviselő és volt frakcióvezető egyik dédapja. Hogy pontosan miért süllyesztették el a régi káder Szakasitsot Rákosiék egyik percről a másikra, talán ma sem lehet megtudni. Lányát, vejét és unokáit a többi hercegekkel, grófokkal és burzsoákkal együtt kitelepítették. Schiffer András emelt fővel mondhatja, hogy apja, nagyapja ugyanolyan kitelepített, mint bármelyik Horthy-tábornok és miniszter, vagy bácskai kulák.
Szakasitsot egy másik volt szocdem, Rónai Sándor követte. Ki tud róla? Valamikor egyszer aztán Dobi István bukkant fel az államelnök – pontosabban az Elnöki Tanács Elnökének – szerepében. Ő a Kisgazdapárt kollaboránsainak csoportjához tartozott. Parasztlegényből nevelődött országos politikusi szerepbe, fokozatosan mindig előbbre lépve,a szalámi-taktikának álcázott bolsevista erőszakhullámok játékszabályai szerint. Ez már Sztálin halála utáni fordulatok kora, Dobi István pedig csak egy alkoholizáló báb volt a kommunisták kezében. Az 1956-os forradalom és a kádári ellenforradalom úgy zajlott le, mintha az állam élén a mindenkori pártfőtitkár állt volna, vagy senki sem, Dobi pedig hol volt, hol nem volt.
Az agrármozgalmi múlt a pártállamiak szemében jó, bevált, Dobi után hosszú időre egy téesz-elnök, Losonczi Pál került az államelnöki székbe. Így aztán az ő hivatali idejét méltán emlegetik Kádár-korszakként, nem pedig Losonczi-korszakként, ahogyan senki sem tudná megmondani ma már, hogy a Brezsnyev-korban ki volt a Szovjetunióban az állam elnöke. Ki? Hát maga Brezsnyev. Kádár azonban ennél szerényebb volt, beérte a hatalommal, egyszerű tagja volt az Elnöki Tanácsnak, hogy ebben a minőségében legitimitása legyen, és fogadják akár még a Vatikánban is hivatalosan, kvázi államfőként.
A pártállam végvonaglását jelentette, amikor kerestek egy nemzetközileg ismert, jó megjelenésű tudós embert, és vele szimbolizálták a megindult demokratizálási folyamatot. Straub F. Bruno professzort már csak Szűrös Mátyás követte, aki parlamenti elnökből lépett elő ideiglenes köztársasági elnökké. Ezzel új korszak kezdődött az elnöki történelem meglehetősen gyászos folyamatában.
A rendszerváltoztatással a köztársasági elnökök történetének új fejezete kezdődött. Immár nem kinevezték, hanem választottuk őket. Illetve a választott parlamentünk választotta.
Első alkalommal az életfogytiglanos politikai múltú, irodalmi vénájú politikust, Göncz Árpádot – Árpi bácsit – aki abban a pillanatban még a teljes politikai paletta és az egész nép bizalmát bírta. Nem kellett nagyon megerőltetnie magát, hogy ezt hamarosan elveszítse. Befogta őt a ballib hálója, és teljesen elszigetelődött a magyar valóságtól.
Régi baráti köre, rabtársai szakítottak vele, segédkezett a közmédia balkézben maradásában, a kereskedelmi média idegen kézre adásában, nem átallott külföldről üzenni a híres magyar fasisztaveszély ügyében, amnesztiát adott az 1990-es baloldali puccsistáknak. Igaz, mindezzel hosszú távon megágyazott a rendszerváltás utáni baloldal bukásának azzal, hogy engedte elharapódzni a baloldali túlzásokat. Egyetlen kérdésben szorul védelemre: börtöntársai szerint nem volt besúgó. Csak remélhetjük, hogy ha végül talán egyszer majd feltárulnak a titkos akták, így is lesz.
Göncz Árpádot két nagyon komoly tudású, támadhatatlan jogászprofesszor követte. Mádl Ferenc megválasztása az első Fidesz-kormány idején simán történt. Addig sem volt ismeretlen, az Antall-kormányban a kulturális ügyeket bízták rá. Elnökségi idejének második fele a baloldali fölény ellenére konfliktusmentesen zajlott le.
Jóval viharosabb volt Sólyom László elnökségének időszaka. Már megválasztása sem folyt le simán, mert ellenfele a kormányzó pártok parlamenti elnöke, Szili Katalin volt, és ő birtokolta a kormánypárti többség bizalmát. A ballib mégis úgy látta, hogy gyengíteni kell a koalíciós társ MSZP erejét és ezzel lehetővé tette, hogy az ellenzékben lévő Fidesz-KDNP jelöltje győzzön.
Sólyom László valóban a pártoktól független, szuverén személyiségnek bizonyult. Az volt már az Alkotmánybíróság elnökeként is. Ugyanúgy, mint akkor, köztársasági elnökként is megnehezítette az éppen kormányon lévők dolgát. Keményen védte annak az alkotmánynak az ügyét, amelynek a létrehozásában még ellenzékiként, a pártállam végnapjaiban jelentős szerepet játszott, Tölgyessy Péterrel és Antall Józseffel vállvetve.
Úgyszólván mindenki biztosra vette, hogy a Fidesz-KDNP 2010-es választási győzelme után újra Sólyom Lászlót jelölik elnöknek. Nem így lett.
Az azóta eltelt majdnem két év nyilvánvalóvá tette, hogy miért. Azokhoz a nagyarányú változtatásokhoz, amelyeket a Fidesz meg akart és meg akar valósítani, szabad kézre volt szükség, elsősorban új Alaptörvényre.
Nagyon valószínű, hogy az Alkotmány teljes félretételéhez, és az Alaptörvény tartalmához Sólyomnak számos észrevétele támadt volna és erősen lelassítja azt a fergeteges tempót, amelyet a Fidesz diktált a törvényhozásnak. Így ez a feladat az uniós testületekre maradt és meglehetős nemzetközi viharokat kavart, viszont mozgásba lendült a húsz éven át ellazsált rendszerváltoztatás.
A kétharmados Fidesz-KDNP-többségű országgyűlés tehát első nekifutásra, huzavona nélkül megválasztotta Schmitt Pált, aki egészen más jelenségként bukkant fel az államfők sorában. Ha nem is lehet azt mondani, hogy kinevezték, de kiválasztásában szerepet játszhatott az a szempont, hogy jelképezze az új korszakot fiatalos, világfias megjelenésével, sportos, nemzetközi körökben forgolódó, sikeres, egyenletesen felfelé ívelő pályafutásával, amely nem tört meg a rendszerváltáskor annak ellenére, hogy a pártállami időkben is sokat szereplő személyiség volt.
Az nem számított, hogy nem a paragrafusok embere, sem bel- sem külpolitikai kérdésekben.
Senki nem sejtette – legalábbis támogatói közül – a legkevésbé ő maga, hogy a pártállam fertőző lehelete még évtizedek múltán is hatni tud. És senki, aki akkor élte le élete java egészét, nem lehet biztos benne, hogy a pártállam-kór mikor veszi le a lábáról.
Schmitt és támogatói nem okultak a nemrégi német esetből, amikor Merkel miniszterelnök lehetséges utódáról ástak ki egy plágium-bizonyítékot, és a tettes rövid huzavona végén mégis lemondásra kényszerült.
Amikor Schmittre rábizonyult, hogy amúgy semmit nem érő, a pártállami időkben kezdett és a zavaros utókorszakra áthúzódott doktori címét plágium útján szerezte, azonnal le kellett volna mondania. Ehelyett felvette a harcot, igaza tudatában. Mert ő valóban dolgozott a disszertációján, megküzdött érte, mint egykor az olimpiai éremért, meg egyébként is, egész pályafutásáért. Nem értette meg, hogy mit jelent a „plágium” a tudományos, a művészeti, az irodalmi életben, hogy ezeknek a szakmáknak az alaptörvénye az alkotás eredetisége, egyszerisége és a másolt, a kölcsönvételt ki kell emelni.
Mikor ezt írom, akkor jött a hír, hogy Schmitt Pál sajnos magára maradt a közvéleménnyel szemben és belátta, hogy le kell mondania. Lemondott. Ezzel újabb fejezet kezdődik az elnök-történelemben.
