Van Dino Buzattinak egy meghatóan szép novellája. Egy szerzetesről szól, aki híres gyóntató egy Isten háta mögötti kolostorban. Egy napon fiatal pap keresi fel, aki meggyónja szörnyű nagy bűnét: Atyám, állandóan plébánosnak képzelem magam. – Ugyan – oldozza fel őt a páter –, hiszen melyik fiatal pap ne szeretne plébános lenni? Pár év múlva ismét jelentkezik a bűnös azzal a bűnével, hogy esperesnek képzeli magát, majd sorban, néhány évenként, hogy kanonoknak, prépostnak.
Mikor a püspöki méltóság ér kísértéséhez, a gyóntató kezd szigorodni és megrója képzelgéseiért. Egyre szigorúbb, amikor a már deresedő pap érseknek, majd bíborosnak képzeli magát. Végül a megöregedett bűnbánó egy napon azzal állít be hozzá: Atyám, szörnyű az én bűnöm! Pápának képzelem magam! Takarodj a szemem elől – förmed rá a vénséges vén szerzetes, ide többé be ne tedd a lábad!
A szentéletű, aki soha nem járt Rómában, egy napon felkerekedik, hogy mielőtt meghal, mégis meglátogassa a szent helyeket az örök városban. Aztán a pápa nagy nyilvános fogadásának napján elmegy a Szent Péter térre, és kit lát? Az ő elkergetett képzelgőjét látja, amint a pápai hordszékben ülve körülhordozzák a téren. Az ő bűnöse maga a pápa! Az öreg gyóntató megrendülten leborul a pápa előtt, hogy bocsánatot kérjen, a pápa leszáll a trónról, megöleli és egymás vállára borulva sírnak.
Ha megkérdezzük, hogy egy, a maga méltatlanságát annyira érző emberből lehet-e pápa? Inkább arra a súlyos felelősségre gondoljunk, amivel ez a méltóság jár.
Vajon a tizenhét éves Ratzinger fiú, a hitleri Wehramcht regrutája, a vesztett háború végén, levetve az angyalbőrt, gondolta-e, hogy késő öregkorában pápaként lesz kénytelen megszabadulni ettől a súlytól? Példát adva rá, hogy a változó körülmények mindig új, eddig nem ismert feladatokat rónak egy hivatás hordozóira, és szokatlan megoldást kell keresni.
XVI. Benedek pápának olyan kihívásokkal kellett szembenéznie, amelyek régebben egy pápai trónus lábáig sem értek fel.
A közelmúlt évtizedek két mozgatója még napjainkban is a pénz és a szexualitás, ez tölti be a ma átlagemberének fantáziavilágát, nagyrészt ez mozgatja cselekedeteiben. És ez a problémakör betört a kereszténység, a katolikusok, sőt, az egyház régióiba és a pápának egyre inkább ennek mocskos alvilágával kellett foglalkoznia ahelyett, hogy igazi hivatásával törődhetett volna.
A pontosan nem ismert számos, külföldön történt ügy helyett modellnek jellemző a hazai, a pécsi püspök esete. Mint cseppben a tenger.
A katolikus egyháznak vannak kiváltságai ma is, vagy ma ismét, gazdálkodási és személyi ügyekben. A püspök döntésén múlik, ami történik, akár ért hozzá, akár nem. Pécsett számos visszaélés történt, de ezek egy része nem tartozik a nyilvános vizsgálat körébe, a püspök szuverén joga a döntés, mert nem közpénzt loptak, csaltak el, hanem az egyházét, ha nem indított eljárást a püspök, hát nincs ügy. Így a zavarosból csak az adócsalás áll meg a törvény előtt. Hogy aztán az elkövetésnek van a sikkasztás mellett homoszexuális szála is, az nem a rendőrségre tartozik. A szegény püspök, akinek a bizalmával visszaéltek, meg sem érti, ami történt, nem hisz a bizonyítékoknak sem, hogy akikben megbízott, azok csirkefogók.
Ugyanez történik a világ különböző tájain, Írországtól az USA-ig, sőt, a Vatikánban is.
Nem a papok váltak gazemberekké, hanem a bűnözők fedezték fel a lehetőségeket. Hogy a katolikus egyház intézményeiben mekkora a naivitás, hozzá nem értés, szabályozatlanság, perverz hajlamú figurák áldozatokra találhatnak jótékonysági intézményekben, ha beépülnek a szervezetbe. Nagyszabású gazdasági bűnözők kijátszhatják a szabályokat, az egyházi kiváltságok fedezékében, például pénzmosásra.
Mindez aztán a világ előtt úgy jelenik meg, hogy az egyház, a Vatikán a szexuális perverziók és a pénzügyi visszaélések melegágyai. Mintha a katolikus egyház központi problémái a média szerint a papi nőtlenség, a házasságon kívüli nemi élet, az abortusz, a perverziók, a vagyon és a pozíciók elosztása, alkalomadtán az antiszemitizmus burkolt pártolása, a természettudományokkal való szembefordulás volnának. Valamennyi hazugság.
Idős szobatudósoktól nem várható, hogy a válságok tépte, helyi háborúk dúlta, maffiák által átszőtt, természetellenes szenvedélyek, drog, alkohol kultusza által fertőzött, túltáplált és éhező világrészek feszítette pénzhajhász, fanatikus, gyilkos szekták és tévhitek gyötörte világban eligazodást nyújtsanak. A pápa lemondása nyilván ennek felismeréséből fakad. Előde, az aránylag fiatal és a bolsevizmusban harcedzett II. János Pál is belefáradt a küzdelembe. Későbbi utóda, aki alig valamivel fiatalabb, még mint munkatársa teljesítette mindazt, ami ebből ráhárult. Egedül maradva, Ratzingerből XVI. Benedekké változva már sok ez neki. nem lehet életfogytig betölteni fontos hivatalt, ha emelkedik az átlagos életkor. Mi lesz, ha majd száz évig élünk? Egy papnak addig kell kitartania?
