Nem nagy valószínűsége van annak, hogy Gauck elnök olvassa az ÉS-ben megjelent nyílt levelet. De szerzőinek egy része, itthon kitelvén a becstelenségük ideje, éppen Németországba tette át áldatlan működésének színhelyét. Megfontolandó lenne tehát, hogy egy nem nyílt, de annál határozottabb tartalmú levél kérné fel az új elnököt, hogy figyelmeztesse a német közvéleményt Magyarországgal kapcsolatos erkölcsi kötelezettségeire, amelyek messze a határnyitás előtti időkre nyúlnak vissza. Gauck – állítólag – elkötelezett antikommunista.
Lehet tehát némi affinitása a magyar és általában a vasfüggönyön inneni problémák iránt. Kezdjük hát messziről.
Magyarország nem egészen önszántából lépett a második világháború idején a Szovjetunió ellen, Németország oldalán, hanem német nyomására, a kommunizmus elleni szent meggyőződésből. Később Németország akadályozta meg, hogy a végveszély óráiban fegyverszünetet kössünk. De ezt megelőzte 1944 tavaszán Magyarország megszállása, szuverenitásának semmibevétele.
A megszállás következménye volt a magyar zsidóság többségének kiirtása. Furcsa mozzanata ennek az eseménynek, hogy ma a zsidó szervezetek nem ismerik el, hogy nálunk német megszállás lett volna és a zsidóság elleni tettekért a magyarságot teszik felelőssé. Ezzel mintegy mentesítik a német náci birodalom utódait nemcsak a magyar zsidók kiirtásáért viselt felelőssége alól. Ezen a címen a magyar népet azóta is úton-útfélen sértegetik, és retorziók érik, újabb és újabb, ki tudja hányadik jóvátételt hajtják be rajtunk.
De Németországot terheli a felelősség azért is, hogy országunk háború területté vált, ellentétben például Romániával. A németek és a szovjet csapatok vállvetve pusztították és fosztogatták javainkat, gyilkolták a lakosságot.
Ezen belül súlyos felelősség terheli a németeket a magyar főváros lerombolásáért, a lakosság, köztük a megmentett budapesti zsidóság szenvedéseiért. Budapest pusztulása volt az ára Bécs, Ausztria és egyes német területek megmentésének egyenesen Hitler parancsa szerint.
(Sajnos akadnak ma nálunk idióták, akik Budapest pusztulását valamiféle hőstettnek tekintik. Le kell szögezni, hogy a német katonák értelmetlen tömeghalála ellenére ez gyalázat volt. Gyáva, Németországba menekült nyilas tisztek hencegtek azzal, hogy ők a Várban védték Németországot).
Ezt követően és ennek következtében Magyarország több mint negyven évre szovjet, további tizenöt évre posztkommunista uralom alá került. Mindezt Nyugat-Európa és a talpra állított Németország tétlenül nézte. Az az Európa, amelynek nyugati felében a ’40-es évek végén az akkori baloldal olyan nyilatkozatokat tett, hogy „ha a szovjet hadsereg a megvert ellenség (értsd: az USA) üldözése közben az ő területükre lépne, felszabadítóként fogják üdvözölni.”
A Nyugat tétlenül nézte, hogy szabad választásokon súlyos vereséget szenvedett kommunisták európai államok sorában szovjet támogatással átvegyék a hatalmat. Tétlenül nézték az 1953-as keletnémet, az 1956-os német és lengyel felkelések elfojtását, a magyar forradalom vérengző és pusztító letiprását és a bosszúállást, az 1968-as cseh ellenállást, a lengyel Szolidaritás 1980-as szétverését. Ehelyett számtalanszor lepaktáltak a Szovjetunióval.
Kérdés, hogy akarta-e Nyugat-Európa, köztük Németország igazán ezeknek az országoknak, köztük Kelet-Németországnak a felszabadulását és az Unióhoz való csatlakozását? Ha nem akarta és nem tett semmit, akkor most milyen erkölcsi jogon akar ezeknek az országoknak a belügyeibe avatkozni? Ahelyett, hogy megköszönné ezek következetes ellenállását. Azt, hogy végül is megakadályozták a kommunizmus elharapódzását egész Európában és megtörték ennek az emberiség- és demokráciaellenes áramlatnak a hatalmát?
Az a Magyarország nem demokratikus, ott van diktatúra, és azok gyakorolják, akik élen jártak a bolsevizmus letörésében?
Hazugság még akkor is, ha a német vezető politikusok hirdették, hogy a kommunisták maguk hajtották végre hazánkban a húsz év előtti fordulatot. Amint az is hazugság, hogy – legalábbis Magyarországon – ebben a liberálisoknak érdemi szerepük lenne.
A döntő lépést a keresztény és európai beállítottságú magyar jobboldali politika ébredésével egyidőben, magyar katolikusok egy csoportja hajtotta végre – igaz – német katolikusok és velük szolidáris más német csoportok részvételével. Ez végül is a német múlt részleges jóvátételének tekinthető.
Erről a mai napig nincs kellő információja sem a magyar, sem a német, sem európai közvéleményének.
Ha Gauck elnök a keletnémet titkos levéltárban nem talált volna erre bizonyítékokat, most német államelnökként megpróbálhatja az össznémet levéltárakban felkutattatni, hogy mi volt a valóságos háttere az 1989-es keletnémet menekültkérdés kialakulásának. Annak a folyamatnak, amely végül Németország egyesüléséhez és a kommunista uralom megtöréséhez vezetett. Annak ellenére, hogy ez Nyugat-Európának nem igazán volt kedvére, amint ezt a Thatcher angol miniszterelnök körül nemrégen feltárt nyilatkozat-affér is bizonyítja.
Magyarország és a magyar közvélemény pedig ne hiába várja, hogy a nyugati botrány-média és egyes politikusok felelőtlen hazugságai, gyalázkodásai ellen maguk a felelős nyugati, elsősorban német politikusok foglaljanak állást.
Egy ilyen tartalmú nyílt vagy nem nyílt levelet ideje volna közzétenni.
Kérdés, de talán még létezik olyan, az igazságot kereső és feltáró orgánum a „nyugati” kultúrában is, amelyik ennek közzétételére vállalkozik.
