A vita tárgya a bírói korhatár kérdése. Kálmán Olga elsöprő határozottsággal állítja, hogy a korhatárt a Fidesz azért szállította le, mert a régi, a vitán felül pártatlan és megvesztegethetetlen bírói kar helyébe a saját kreatúráit akarja ültetni.

De ez nem így van – mentegetődzik a riportalany. Csak a korhatár egységesítéséről van szó – védekezik nem túl meggyőzően a kérdezett, noha éppen ez az, ami gyanús támadója szerint.

Igen – de ezt az egész korhatár-trükköt azért találták ki, hogy a régiek félreállíthatóak legyenek.

De hát csak a bírói kar egy törpe kisebbségéről van szó – érvel az alany.

De a gyanú akkor is fennáll. – szól a riporter. Már pedig ebben az esetben a gyanú árnyékának sem szabad a törvényre vetülnie. Még az árnyék árnyékának sem.

Gyanú, gyanú – hüledezik az alany – De hát mi az, hogy gyanú? A megfoghatatlanra nem tud visszavágni, megsemmisül. A műsoridő lejárt, a néző megerősödik hitében, hogy ilyen zseniális vitatkozó Kálmán Olga.

Holott csak a tipikus női szubjektivitásról van szó. Kálmán Olgában fel sem merülne a kétely, hogy nincs igaza, mikor a korhatárt vitatja. Közben pedig nem mondja ki, mire gondol. Vitapartnere pedig csak forgatja nehezülő nyelvvel a cupákot, gyanú, gyanú.

Mi az, hogy gyanú?

Az nem gyanús, hogy a baloldal, beleszámítva az uniós egész baloldalát biztosoktól a bizottságokig olyan nagyon ragaszkodik a jó öreg bírákhoz? És kiktől szerezték ők az értesüléseiket, ha nem a jó öreg magyar baloldaltól, a pártállami utódoktól? Csak azt tudnánk meg egyszer már, hogy miért rajonganak az egykori „szabad világ” legszabadabbjai, a liberálisok és zöldek manapság a diktatúra maradékaiért? Miért adták be a derekukat az átmázolt vörösöknek?

Holott ha valakikre nem csak a gyanú árnyéka, illetve az árnyék árnyéka rávetül, az nem a rendszerváltás után felnőttek nemzedéke, akikre Kálmán Olga célozgat, mint pártkatonákra.

De ne legyünk igazságtalanok. Mert minden korban voltak megvesztegethetetlen és erkölcsös bírák, még a pártállamban is! De éppen a pártállamban számos bizonyíték van ennek ellenkezőjére. A mai bírói karnak jelentős, idős része még a pártállamban szocializálódott. Sőt, egy olyan korszakban, amikor még remény sem volt rá, hogy az a rendszer, amelyhez igazodni kellett, és amely számos hatalmi kibúvót kreált a törvényekbe, valaha is véget fog érni. Egy olyan korszakban kezdték pályájukat, amikor még érződött a hírhedt vérbírák szellemisége, a mindent megmagyarázni tudó nyakatekert bolsevista rabulisztika és a bal felé lejtő opportunizmus.

Ez a légkör pedig fertőzött még a rendszerváltás után is. Gondoljunk a Postabank-ügyre és a többi, évtizedeket átívelő zavaros tárgyalásvezetésre, megmagyarázhatatlanul enyhe ítéletre, az elfektetésekre, huzavonákra, Tocsik-históriákra, a hatalmas bírói tévedésekre, mint a móri rablógyilkosságok esetén, vagy az olyan korrupciótól bűzlő históriákra, mint a Hajdúbét-ügy, beleértve a szilveszter napján történt egy nap alatti cégbejegyzést, amely lehetővé tette a vagyonkimentést. Avagy vegyük megszámlálhatatlan, felsőfokon megváltoztatott vagy visszadobott, kétszer-háromszor újra kezdett ügyet. Na meg aztán a 2006-os, sajnálatos eseményekhez fűződő, erősen statáriálisnak tűnő büntetőügyeket, amelyek visszautaltak az ötven évvel korábbi bíráskodásra.

Márpedig a bíráskodásban sokáig kitapintható volt egy baloldali vonalvezetés, amely vörös fonálként húzódik át az elmúlt hatvanhét éven, amikor nem lehetett elválasztani a politikát a bíráskodástól, sőt, létezett a politikai megbízhatóság ismérve is. A nyugdíjba kényszerülő generáció némely tagjáról senki sem moshatja le a politikai megbízhatóság gyanúját még akkor sem, ha a gyanút a tények nem igazolnák. Hiszen a gyanú azért gyanú.

És Kálmán Olga ezzel a gyanakvással rátereli a figyelmet a nyugdíjba küldöttekre is, hogy politikai okok miatt akarunk megszabadulni tőlük. Ha valakinek ez eddig nem jutott volna eszébe, hát most törheti a fejét.

Kálmán Olga most azokat a kinevezendő fiatalokat és kinevezőiket merészeli gyanúba keverni, akikkel szemben véres verejtékkel sem tárható fel a mai napig semmiféle bizonyíték az ő női szubjektivitásán kívül. Na meg azért jó adag elfogultság is van ebben a gyanú-dologban. Minden gyanún felüli, sértő, sokakat felháborító elfogultság.

Csak oda kell figyelni. Aki pedig leül vitatkozni az ATV-ben, az jól kösse fel a gatyáját az elfogultsággal szemben.

+

Mint tudjuk, mindenki gyanús valamilyen felsőbbrendű szellem megsértésében, aki megpróbálja felszámolni a pártállam maradványait. És mindenki ártatlan, aki foggal-körömmel védi ennek „liberális demokráciává” átmázolt maradványait. Ez az uniós baloldal viselkedésének háttere. Ebből a magasröptű ideológiából származhat az a nézet is, hogy az írásba foglalt és demokratikusan, minősített többséggel érvényesített törvényeknek, az alaptörvénynek és a többinek szellemiségét a magyar kormány majd meg fogja sérteni. Majd. Bizonyíték persze sehol.

Egyszerűbben: a magyar ellenzék és a mögötte álló uniós baloldal azzal gyanúsítja a magyar kormányt, hogy kijátszható törvényeket hozott és azért hozta, hogy ki is játssza. Így értendő az a gyanúsítgatás is, hogy a miniszterelnök diktatúrára tör, és pártállamot kíván teremteni. Vagyis a kormány annak a pártállamnak próbál a nyomdokába lépni, amelyet a mai ellenzék, mint demokráciát szépítget, és intézményeit foggal-körömmel védelmezi. Vagy ez is csak egy gyanú árnyéka?

Na de nézzük magát a szellemet, egy nagyon pontosan megfogalmazott törvény, a választási törvény tükrében. Hiszen naponta felmerül a vád, hogy ez a törvény, illetve végrehajtása arra szolgál, hogy bebetonozza a jelenlegi kormánypártokat legalább húsz évre. Ez lenne tehát az a szellem, amely a törvény paragrafusaiból árad?

Maga a törvény semmi mást nem tartalmaz, mint azt, hogy az a párt nyeri a választásokat, amelyik a legtöbb szavazatot begyűjtve a legtöbb képviselőt juttatja a parlamentbe.

Ehhez természetesen megfelelő számú jelöltet kell indítani, nekik pedig kerületenként ezerötszáz ajánlót kell igazolniuk.

Állítólag ez sok! Ez gyanús. Na de mit remélhet az a jelölt, aki egy átlagosan nyolcvanezres lélekszámú kerületben nem tud ennyi ajánlót sem összeszedni? Hiszen nem ismeretlen jelenség az sem, hogy olykor a jelölt még annyi szavazatot sem kap, mint ahányan ajánlották! Könnyebb kopogtatócédulát szerezni, mint szavazatot.

További feltétel, hogy egy induló pártnak meghatározott számú megyében további, meghatározott számú képviselőjelöltjének kell lennie, hogy országos listát állítson. Akkor ismét a kérdés: Mire, miféle győzelemre számíthat egy párt, ha az ország egyharmadában sem tud jelölteket állítani? Ezek a szabályok kivétel nélkül az eddigi választási törvényben is benne foglaltattak és a jelenlegi kormánypártok az eddigi szabályok szerint is meg tudták szerezni a győzelmet akár a jobb, akár a baloldalon.

Egy másik gyanú szerint a kerületeknek az átszabásából az a – magyarán, ravasz szándék – olvasható ki, hogy a kerületek manipulált határai a jelenlegi kormánypártoknak kedveznek. De kérdés, hogy van-e olyan mindentudó, aki az eddigi adatok birtokában, a kerületek határait megvonva, előre tudja, hogy a következő választáson hogyan szavaznak a polgárok? Hiszen az eddigi választásokon is földrengésméretű változások történtek egy-egy választókerületben. Ha legközelebb nem lesznek, az pusztán az új szabály eredménye lesz?

Másrészt, ha a választási térképre ránézünk, legutóbb két kerület kivételével mindenütt a mai kormánypártok győztek. Húzhatóak tehát a vonalak akármerre, ugyanaz a párt győzött.

Ha körmönfont vélekedés alapján egy győztes kerületet még győztesebbé akarnának tenni, azzal viszont egy másik, saját kerület esélyeit gyöngítenék az ellenfél javára. A legagyafúrtabb kanyarulatok is elveszíthetik hatásukat, amint azt az eddigi kerülethatárok is bizonyítják. nemcsak pártszimpátiák, de egyszerűen demográfiai változások következtében is változhat a szavazók állásfoglalása. A régebbi kerületi határokat éppen az utóbbi okok hatására kellett megváltoztatni, mert a főváros súlya csökkent az agglomeráció javára.

Ami pedig a listás szavazatok elosztásában rejlő aránytalanságot illeti, azt más országok rendszerei is megengedik, ahogyan az eddigi magyar jogszabály is megengedte a győztes párt javára, a szilárd kormány érdekében. Ebben sincs tehát semmi újság.

Viszont a választókerületek megduplázódó lélekszáma gyengíti a simlisségek esélyét. Nyolcvanezer szavazónál aligha van valószínűsége az olyan fej-fej melletti eredményeknek, ahol néhány tucat „láncszavazó”, vagy pár száz máshonnan átjelentkező megfordíthatja az eredményt.

Az új választójogi törvény körül csapott hűhó egyetlen indítéka az ellenzék jelenlegi gyengesége és megosztottsága. Már most biztosra veszik, hogy a következő választást elbukják. Tehát ürügyre van szükségük, hogy világgá kürtölhessék, ez a megváltoztatott törvény miatt történt, és a kormány elcsalta a választást. Hogy ezzel még mennyit ártanak az ország és a magyarok jó hírének, az nem számít. Minél rosszabb, annál jobb – nekik – gondolják. Pedig ugyanazon a hajón utazunk.