Az államtitkár szavai szerint: a magyar nép 1956-ban az erkölcsi érték parancsára kísérelte meg "kitaposni magának" az szabadságot, és ezzel a magyarság tekintélyét a lehető legmagasabbra emelte a világban. Tudták, hogy a "kommunizmus kényszerrendjéből soha nem fakadhat ki a szabadság virága". '56-os forradalmáraink az életnek Isten rendelése szerinti méltóságát választották, és ebben a tekintetben "Krisztus-követők voltak", még ha erről mit sem tudtak. Mert szabaddá válni csakis másokkal együtt, "a szabadság olthatatlan vágyában élve lehetséges" - fogalmazott.

Hoffmann Rózsa teljes ünnepi beszéde:

Tisztelt Honfitársaim!

Mindenekelőtt szeretném kifejezni hálámat azért a megtiszteltetésért, amely személyemet azáltal érte, hogy méltónak találtak az 1956-os forradalom és szabadságharc megindító, számunkra szent megemlékezésén az ünnepi beszéd megtartására.

Ma is, bár immár képviseleti demokráciában élünk, amikor forradalmunkra és szabadságharcunkra gondolok, Ravasz László észrevételei jutnak eszembe, aki szerint „a szabadság nagy és drága dolog, mert nélkülözhetetlen, de csak felséges bíborpalást, amelyhez még kell egy fejedelem. Ez a fejedelem az erkölcsi érték.” Nos, a magyar nép 1956-ban a szabadság útját éppen e „fejedelemnek”, az erkölcsi értéknek a parancsára kísérelte meg kitaposni magának, s ezzel a magyarság tekintélyét a lehető legmagasabbra emelte a világban. Mert tudva tudta, hogy a kommunizmus kényszer-rendjéből soha nem fakadhat-pattanhat ki a szabadság virága, s hogy csakis a külső-belső szabadság teremthet közösen megélhető emberi rendet, a szabadság rendjét.  Hiszen a diktatúra éppen az ember lényegi alkotóelemét korlátozza, kinyílását a szabadságra, s ezáltal az önfeladás felé szorítja. 56-os forradalmáraink, akik nem az életet választották, hanem az életnek Isten által megkívánt méltóságát, ebben a tekintetben mindenképpen Krisztus-követők voltak, még akkor is, ha erről esetleg mit sem tudtak. Minthogy szabaddá válni csakis másokkal együtt a szabadság olthatatlan vágyában égve lehetséges, az ’56-os szabadságharcban az ember a szeretet mellett is döntött. Úgy vélem, hogy napjainkban mi csak e ráeszmélés nélkülözhetetlen fényében lehetünk hiteles utódok, s csakis így tehetjük magunkat méltóvá az 56-os hőseink emlékéhez. És most szálljon feléjük a gondolat… Lépjünk vissza az időben 55 évet, engedjék meg, hogy édesanyám kortársának szavait idézzem, aki tanárként élte meg a forradalom és szabadságharc leverésének tragédiáját. 56/57 telén járunk. A fővárosi gimnáziumban megindul a tanítás. Névsorolvasás. Dermedt csend, ahogyan minden harmadik, negyedik név üresen hull vissza a padokra. Senki sem meri kimondani, hogy a hiányzók meghaltak, megsebesültek, vagy eltűntek. A pusztítás hatalmas méretű, egyetlen fiatal élet is nagy veszteség, de mi százakat, ezreket veszítettünk!

Szenteljünk most 1-2 percet az ’56-os forradalom és szabadságharc Veszprém megyei eseményeinek, a járási, községi és városi Nemzeti Forradalmi Tanácsok egymást követő felállásának, az országos ellenállás helyi példáinak Veszprémben, Tapolcán, Várpalotán, Keszthelyen, Pápán, Ajkán, Devecserben és másutt. Hogy mennyire jelzi e megye nagyszerű részvételét a forradalomban és szabadságharcban, elég csak arra az időívre utalni, amelynek kezdőpontján (okt. 23.) a teljességgel ártatlan Tóth István, tapolcai lakos meggyilkolása áll, akit egy 20 éves fiatal, balatonhenyei fiatalasszony vagy leány mint a Kossuth téri vérengzés mártírja követ (okt. 25.), végpontján pedig az ’58-ban kivégzett Brusznyai Árpád alakja magaslik ki.

Ezen a ponton, miközben őszinte tisztelettel és megrendüléssel fejet hajtunk valamennyi magyar forradalmár, szabadságharcos mártíriuma és emléke előtt, legyen szabad egy gondolat erejéig kitérnem Brusznyai Árpádra, tanártársamra, Veszprém ’56-os hősére, a latin- magyar- történelem- és ógörög tanárra, a klasszika filológia ígéretes tehetségére, akire 1958 januárjában halálos ítéletet mondott ki a kommunista diktatúra. Egy olyan emberre, aki életében és halála pillanatában is megőrizte emberi méltóságát. Aki elmenekülhetett volna a diktatúra bosszúja elől, hogy másutt és boldogabb körülmények között, magasabb tanári fizetésből élve kamatoztassa kiváló képességeit. De maradt.  Maradt a keskeny úton. És hűséges maradt a büntetőeljárásban többször is megvallott keresztény hitéhez, amelynek bizonyára volt szerepe a helyi kommunista hatalmasságok iránta táplált gyűlöletében. A pusztító gyűlöletben, amely szomját csak az ő vérével vélte csillapíthatónak. Brusznyai Árpádban így a nemzet és az egyház vértanúját is tisztelni illik (Keresztúri Dezső). Alig dolgozhatott tanárként. De élete és halála, felelősségtudata és önfeláldozása, emberi tisztessége és önátadása kettétört tanári pályája ellenére is, sőt talán éppen ezért, személyes példa és megindító tanítás. Példa arra, hogy az 56-os fiatalokat még azok a pedagógusok nevelték-oktatták, akiket ’45 előtt képeztek. Az 56-os fiatalok épp ezért még nemzeti és keresztény szellemben nevelkedtek, függetlenül attól, hogy munkás, paraszt, vagy értelmiségi családba születtek. Azt tanulták, hogy vannak olyan értékek és eszmék, amelyekért az életüket is érdemes feláldozni. Így talán érthető, hogy kínozhatták, gyötörhették, meghurcolhatták őket, de mégsem törtek meg. Máig szóló tanulság: korántsem mindegy milyen pedagógusok állnak a katedrán. Olyanok-e akik készek tanítványaikba oltani a hazaszeretetet, a tisztességet, a becsületet?

Nagy-nagy hálával gondolhatunk csak az ’56-os forradalom és szabadságharc minden egyes résztvevőjére, akik tettükkel példát mutattak a világnak, s amelynek nyomán névtelen tömegek és neves személyiségek hagyták el a Nyugat-európai kommunista pártokat. Olyanok, aki a szabadságban élve is csak ennek nyomán döbbentek rá arra, mekkora kincs is az, s hogy nincs egyéni és privát, csak mindenkit megillető, közös és egybefonó szabadság. Valamiféle hasonló élményt élhettünk át és efféle lelkület bontakozott ki itt nálunk is a rendszerváltoztatáskor. Szabadokká lettünk, de a szabadság rendjét máig sem tudtuk létrehozni, melynek eredménye egy önkezünk által gúzsba kötött kifosztott és kirabolt ország, tele személyes anyagi ellehetetlenüléssel, lelki és szellemi ernyedtséggel. S ha innen tekintünk vissza mindarra, amit a forradalom és a szabadságharc hősei és mártírjai örökségül kívántak hagyni, bizony pironkodva kell bevallanunk: nem tettük még magunkat méltókká áldozatukhoz, élet-adományukhoz. Nyilvánvaló, hogy ma mindenekelőtt magunk felett kell győzedelmeskednünk, hogy ellent tudjunk állni bárminemű, könnyű utat ígérő csábításnak vagy akár pénzhatalmi nyomásnak. Sokan és joggal állítják (Duray), hogy a magyar nemzet nemzetként utoljára 1956-ban viselkedett, s hogy éppen ezért a kádári hatalomnak a nemzet vált az ellenségévé. Szellemi örököseik ma is köztünk vannak. Nemzeti érdekeink védelme, önbecsülésünk visszaszerzése, szellemi-lelki egészségünk visszavétele, visszaállítása nem mások ellenében történik, hanem az egyetemes emberiség szerves részeként magunkért. Ez nemcsak jogunk, hanem egyenesen kötelességünk is. Reményt ehhez a kétharmados választási akarat megnyilvánulása adhat. Ám még nagyon az út elején járunk mindazon hibák és bűnök miatt, amelyek a rendszerváltoztatás óta eltelt esztendők alatt az ország szekerét kátyúba juttatták. De nem hagyhatjuk tovább benne. Kirántani belőle csak egyfelé van esélyünk. Csakis a tudás, az akarás, az önátadás, a becsület és a tisztesség erejével. Ha élni akarunk, élni együtt, és nem pusztán megélni, külön-külön. Azzal a lelkülettel, amely az ’56-os szabadságharcot megelőző tüntetéseken felvonuló tízezrek sajátja volt. Ez, amint a korabeli filmfelvételekből elénk tárul, ma is felkavarja és megindítja az embert. Mert a szegényes, innen-onnan összeszedett, ma már szinte rongyosnak ható öltözékekből, mintegy vakító ellenpontként, kiragyognak az arcok. Valamennyi szép! Isten arca ragyoghatott fel a képmáson. A tisztaságé, a becsületé, az élet igazi szeretetéé. Én úgy látom, hogy ezek a vonások ma még fájdalmasan hiányoznak arcunkról. Vissza kell szereznünk elvesztett arcunkat!

Mert még ma is találkozhatunk bizony ’56 kapcsán szájelhúzogatós utalásokkal. Elég csak néhány szomorú tény. Fiataljaink közül sokan nem tudják, miért is lyukas az ’56-os zászló. S hát ne volna ebben nekünk semmiféle felelősségünk?

Pár nappal ezelőtt jutott el hozzám a hír, hogy az egyik budapesti iskola diákjai 1956-ról készítettek dokumentumfilmeket. Mindez egy szorgalmi feladatból indult útnak. Csupasz, lelkeket mélyen nem érintő információk helyett komoly, személyes munkával egybegyűjtött családi emlékek élményszerűen átélhetővé és a tragikus-szép eseményekkel azonosulóvá tették e munkában résztvevő gyerekeket. „Igazi családi történelmi lecke kerekedett az egyszerű szorgalmi feladatból - összegezte az igazgatónő. Nos, hála és köszönet érte az iskolának! Talán nincs veszve még minden.

Az új köznevelési törvény és a készülő Nemzeti alaptanterv egyik nem titkolt célja, hogy a felnövekvő nemzedékbe beíródjék a család és a nemzet olyan minőségű szeretete, amely képes áldozatokat hozni, ha kell, képes dolgozni értük akkor is, ha Magyarország – fájdalom – az elődök hibájából nincs ma még abban az állapotban, hogy jól megfizesse őket. Mindazok, akik a készülő törvények ellen nagy hangerővel hadakoznak, voltaképpen ezen közös nemzeti célok ellen lázonganak – az egyén mindenek felett álló jogainak hamis bálványát imádva.

Tisztelt ünneplő közösség! ’56 üzenete itt él közöttünk, szinte tapintható a teremben.

Kell tehát, hogy legyen remény, és kell, hogy legyen közös akarat! Isten áldja Mindahányukat! Isten áldja meg a magyart!