Csakhogy az elégedetlenség nem általános, és nincs olyan párt, amely alternatívát tudna felmutatni – folytatja. A civil mozgalmak formátlanok és sehol „egy megváltó, tehetséges politikai vezető”. A jobboldali elit magabiztos, a kormány pedig „vaskövetkezetességgel” legalább húsz évre be akarja betonozni hatalmát.

A választások bojkottja több okból nem vihető keresztül, mert sokan azt hiszik, a gazdasági nehézségek ebben az esetben a Jobbikot erősítenék, pedig nem az a nagyobbik veszély ma, hanem a Fidesz, amely képes még egy megerősödött szélsőjobbot is leszerelni. Mindebben sok az igazság.

Viszont, a több választási cikluson, évtizedeken áthúzódó parlamenti jelenléttel meg az ellenzék legitimálja a többpártinak látszó, autokrata rendszert, míg csak az végleg el nem korhad.

Még azt is tisztán látja a szerző, hogy a magyar társadalom biztonságra vágyik, és a határozott, rendcsinálást ígérő Orbántól várja sorsának jobbrafordulását. Ráadásul nem immunis a jobboldal nemzeti ideológiájával szemben sem.

És itt fordul visszájára a szerző tisztánlátása. Mert mit ért ő ezen? A „jobboldal kirekesztő demagógiáját” A „hazázást”, „magyarozást”, „centrális erőteret”.

Idézi Orbán állítólagos kijelentését, amelyet állítólag diplomatáknak mondott és az amerikai követségi levelezésből halászta ki a WikiLeaks: „Ne arra figyeljenek, amit mondok, hanem arra, amit teszek”

Ebből következik, hogy „ez a miniszterelnöki állítás arcátlan nyíltsággal legitimálja a hazudozást éppen azoknak, akiket meg akarnak nyerni. A hazugságaikat ugyanis csak a választóik hiszik el, de azok hiszik akkor is, ha a szemükbe mondják, hogy amit elhisznek, az hazugság. Sokan vannak így és még mindig elegen.” És a tettek? Ha bizonyítani fog?

Ungváry Rudolf azt bizonygatja, hogy a magyar jobboldal szavazói egyszerűen csak az orruknál fogva vezettetik magukat. Ha szavait összevetjük Kertész Ákos kirohanásával és értelmüket felfejtjük, arra az eredményre juthatunk, hogy elegánsan, civilizáltan, a jobboldalra leszűkítve ugyanazt akarja mondani, amit Kertész az egész nemzetre, országra ken: legitimált hazudozás = moslékzabálás. A választók jelentős részében „nincs igazán immunitás a jobboldal kirekesztő demagógiájára, a hazázásra, magyarozásra, centrális erőtérre” = „a magyar nép genetikusan alattvaló”.

Véletlenek és egyediek lennének ezek a konvergenciák? Ha egy szorgalmas filoszokból álló brigád nekiállna összeszedni az elmúlt húsz-huszonöt évben a liberálisok és baloldaliak által rólunk, magyarokról szóló megállapításokat, könyvtárnyit tennének ki azok az idézetek, amelyek ilyennek látnak és állítanak bennünket. Fasiszta, antidemokratikus, műveletlen, kirekesztő, hazug és egyben hiszékeny, korrupt, tolvaj, adócsaló, elmaradott, soviniszta, erőszakos, gyűlölködő, irigy, besúgó, feljelentő, alattomos, balkáni… Csak így, sommásan, egytől-egyig mindannyian ilyenek vagyunk. És nem veszik észre, akik ezeket a jelzőket sommásan, mindannyiunkra aggatják, hogy ők maguk is szerves részei ennek a társadalomnak, amelyet nem győznek lealacsonyítani önmaga és az egész világ előtt, csak azért, hogy saját tisztánlátásukat csillogtassák.

Mert hát persze, mi, magyarok nem vagyunk nyugatiak, européerek, mint a derék nyugatnémetek, akik a második világháború után egyből demokraták lettek, és „az európaibb, konzervatív, német jobboldalnak tették lehetővé a szövetségesek, hogy átvezessék az 1945-ben még nem demokratikusan gondolkodó, csak a katasztrófa következményeitől szabadulni akaró német többséget a ma élhető Németországba, amelyben már régóta baloldali kormányok is alakulhatnak:”

Itt van valamiféle kutya elásva, melyet szegény Ungváry Rudolf nem tud kihantolni, pedig talán ennek a történelmi előzménynek a sírja körül kellene hosszabban elidőznie, mint amennyi időt, figyelmet hézagos ismeretei alapján ennek szentel írásában

(Folyt. köv.)