Cézárnak meg kell halnia – Arany Medve-díjas „önismeret fejlesztő” film raboknak (is)

A Taviani testvérpár, Paolo és Vittorio vehette át az Arany Medve-díjat a 62. Berlini Nemzetközi Filmszemlén. A nyolcadik X-üket vidáman „taposó” olasz alkotó páros versenyfilmje, a Julius Caesarról készített alkotás nyugodtan tekinthető nevelőfilmnek is, hiszen spirituális, emberi és szociális értékeivel, szemléletével összhangban van az evangéliumokkal. A 76 perces alkotásban többnyire fekete-fehér és színes kockák sokkoló, koncentrációra kényszerítő operatőri váltakozásával bontakozik ki Shakespeare drámájának modern adaptációja. A caesari történet végén, amit egy börtönben játszanak el az elítéltek, tapsviharban törnek ki a fogvatartott társak. Majd kialszik a fény, a szereplők elhagyják a színpadot, s ki-ki visszatér zárkájába. Nem is akármilyen börtönről és lakóiról szól ez a történet. A római Rebibbia magas biztonsági fokozatú fegyházáról van szó, s igencsak nehéz fiúkról. Érdekesen fogalmaz egyikőjük: „Amióta ezzel a művészettel találkoztam, azt érzem, hogy a zárkám tényleg börtön”. A rendezőpáros hat hónapon át figyelte, tanulmányozta a fogvatartottak rácsok mögötti készülődését arra, hogy a színművet a börtönben előadják. Látták, ahogyan a rab-szereplők az angol drámaíró figuráiba lassan „belebújnak”, majd azonosulnak a drámai szereplővel, meg azokkal a szerepjátékokkal, amiknek hatósugara felpásztázza a barátságot és árulást, a hatalmat, a hazugságot és az erőszakot. A film nem taglalja azt, hogy kinek milyen bűne és büntetése van, de arra törekszik, hogy párhuzamokat vonjon a klasszikus dráma világa és a mai világ között.

A börtön – maga a dráma

Amint a dráma börtönbemutatója után a zárkaajtók becsukódnak Caesar, Brutus, és mások  mögött, a rabok büszkék „teljesítményükre”, és különös dolgot fedeznek fel: a művészet, a dráma, a színpad mélyebb betekintésre segítette őket – saját életrajzukba, sorsukba, önismeretüket fejlesztette, s ez jelentős nevelői eredmény. „Amikor először beléptünk a börtönbe, azt gondoltuk, itt még szétnézni sem szabad. Éreztük, hogy az emberek itt szenvednek, s mi itt idegenek vagyunk. Aztán egyre közelebb kerültünk hozzájuk, s kibontakozott előttünk bonyolult sorsuk. Ez volt a kulcs a filmhez” – fogalmaz Paolo Taviani. „Olaszországban rossz a börtönök és a rabok helyzete, sokan zsúfolódnak össze viszonylag kis cellákban. A börtön – maga a dráma” – jegyezték meg Vittorio Tavianinak. Az elítéltek a filmben vállalták saját nevüket. Ez még személyesebbé és hitelesebbé tette játékukat. A film végén valóban ők maguk döbbennek rá a művészet erejére. A magyar büntetés-végrehajtásban is hasznos lenne majd a filmet megismertetni a fogvatartottakkal!

Osztrák és latin-amerikai filmek is jeleskedtek

Az osztrák Julian Pölsler a Panoráma kategóriában vitte el a pálmát „Fal” című alkotásával, ami Marlen Haushofer regénye alapján készült. A főszereplő asszony állandóan és mindenütt láthatatlan falakba ütközik. Meg kell próbálnia ebben a gonosz kirekesztősdi játékban, ami napi dráma, túlélni önmagát, s azokat, akik a láthatatlan falat újra „felhúzzák vagy leeresztik”. Közben szembesül saját természetével és önmaga belső világával. Az általa feltett kérdések nem csak Ausztriában égetően aktuálisak.

 A Fórum-díjat Rodrigo Pla uruguayi rendező kapta La demora (Tétovázás) című, mai és nem csak Uruguayban feszítő egyéni kérdéseket boncoló filmjéért. Egy asszony arra kényszerül, hogy idős, szenilis apját kitegye a lakásból. Különben három gyermekét nem tudja ellátni. A közömbösség, a közöny, s a tétovázás a döntés helyességét illetően az apa sorsa iránt látványnak is fájdalmas. Pla filmje felveti a családért viselt felelősség értelmét és határait

Dr. Békefy Lajos