Nagy horderejű változások előtt áll Magyarország a szeptember 1-jén kezdődő új akadémiai évben. Nemcsak az iskolák világában, hanem minden területen. Ez ma már több mint remény (nem úgy, mint négy évvel ezelőtt): minden józanul gondolkodó ember bizonyossága. A változások akkor lesznek tisztító erejűek, akkor fogják beteljesíteni várakozásainkat, ha jó szakmapolitikai döntések előzik meg őket. Fel kell tehát készülni. Az alábbiakban az iskolaügy területén meglevő problémákat, várakozásokat és szükséges változtatásokat vesszük számba, korántsem teljes körűen.
Az oktatásügy mély válságban vegetál. Ez persze nem meglepő, hiszen az egész ország súlyosan beteg, nem lehet tünetmentes ő sem. Ám az iskolákban a kór az új nemzedék egészséges fejlődését, azaz a holnapunkat veszélyezteti. Ezért gyógyítása minden más területnél sürgetőbb szükségszerűség.
A rendszerváltozást követő első négy évben a korábbi, szigorú pártellenőrzés alatt álló struktúra lebomlott ugyan, de a fél-illegalitásból előbújt, többnyire felkészületlen új politikai elitnek nem sikerült megalapozni egy másikat. Eközben a régiek a háttérben szép csendben készülődtek. ’94-ben visszatértek, és teljes erővel megkezdték saját neoliberális víziójuk megvalósítását. A folyamatot a ’98 és 2002 között kormányzó polgári erők nem voltak képesek visszafordítani. Minek következtében 2002-től kezdve, a számottevő parlamenti többség birtokában úgyszólván gátlástalanul folytatódhat a reformnak kikiáltott lázálom-szerű rombolás óvodától az egyetemig. Már nyolcadik éve. A polgárok ma már látják ennek kétségbe ejtő eredményét, és nagyon akarják a változást. A jövő év elején esedékes országgyűlési választások után felálló kormánynak tehát végre kell hajtania – mert nem tehet mást – azokat a változtatásokat, amelyek elmaradtak húsz évvel ezelőtt. Azaz megalapozni, majd felépíteni egy a hagyományokra épülő, értékőrző, ám korszerű, a régitől gyökeresen eltérő, de szervesen építkező új oktatási rendszert.
A magyar iskola a tizedik évszázad végén történt meglapítása óta az embernevelést szolgálta. A nevelést az egyén és általa a közösség (család nemzet, egyház, emberiség) fejlődésének szolgálatába állította. Az e felfogásból eredő pedagógiai kultúrájában volt sikeres és vívta ki magának Európa és a világ elismerését. 1994-ben megjelent, majd megerősödött az az oktatásirányítási koncepció, amely szolgáltatásnak tekinti az iskolai működést, és a humán szférától idegen közgazdasági, minőségirányítási, mérési-értékelési-elszámoltatási mechanizmusokat érvényesít és kényszerít rá. E felfogás szerint mindig a szolgáltatást igénybe vevőknek (a gyereknek és a szülőnek, illetőleg a fogyasztói társadalmat nálunk szerencsétlen módon működtető multicégeknek) van igazuk, a tevékenységet az ő elvárásaikhoz kell igazítani, a partneri elégedettséget minden áron megszolgálni. Itt nincs helyük az évszázadok tudományos és gyakorlati munkássága eredményeképpen kikristályosodott szakmai érveknek. Csak a könnyebb ellenállás irányában haladó felszínes, a fogyasztók (tk. a választók) kegyeit kényszerűen kereső, gyakran dilettáns intézkedések sorozatait tapasztalhattuk és szenvedhettük el. A lényeg az volt, hogy a vegetatív életvitelre süllyedt sokaság ne lázadozzon a fejlődéshez normális esetben nélkülözhetetlen, a nevelésben szükségszerű kötelességteljesítés és erőfeszítések ellen, s eközben mind kevesebbet kelljen rájuk költeni.
Ennek az iskolafilozófiának a jegyében született meg számos „reform” az utóbbi években. Csak a példa kedvéért említünk néhányat: megszűnt az osztályozás az alsó tagozaton, gyakorlatilag tilossá vált az évismétlés ugyanitt, megkezdődött az erőltetett integráció (együtt nevelés) anélkül, hogy ehhez a személyi, szakmai és tárgyi feltételeket megteremtették volna, eltűntek a tanítás tartalmi elemei a Nemzeti alaptantervből, nincs már kötelező ismeretanyag, a normál (középszintű) érettségi követelménye a 10-12 éves gyerekektől elvárható szintre süllyedt, az iskolák nevelési normáit nyíltan felrúgó, azt akár gúny tárgyává tevő gyerekeket nem engedik büntetni (aki mégis megteszi, maga fog bűnhődni), a látványosan terebélyesedő tanulói és szülői agresszióval szemben gyakorlatilag nem lehet fellépni, és így tovább. A magyar iskolarendszer (Európában egyedülálló módon) anélkül működik, hogy objektív külső szakmai ellenőrzés gyakorolná az állami kötelezettségből adódó szükségszerű kontrollt, miközben milliárdokat költünk statisztikai hókuszpókuszokra is kiválóan alkalmas mérésekre. A reformintézkedések sorozatában ugyancsak milliárdok folytak szét a szakképzés „korszerűsítésére”, a cigány tanulók felzárkóztatására. A pénzeszsákból bizonyára jócskán jutott a szorgosan hajbókoló holdudvarnak, miközben az iskolai eredmények cseppet sem javultak, sőt, romlottak.
A felsőoktatás egésze is letarolt mezővé vált. Egy szűk, megvásárolt vezető réteg készségesen asszisztált azokhoz a változtatásokhoz, amelyeknek következtében lassan-lassan a gazdag, fizetős, igénytelen fiatalok időt múlató találkozási pontjává süllyed a korábban méltán híres magyar egyetemi képzés. Szólhatnánk még a bölcsődei és az óvodai férőhelyek hiányáról, a művészeti nevelés mostohagyerekké válásáról, a kollégiumok lepusztulásáról, az egészségnevelés lenullázásáról, a szabadidős programok anyagi eszközök híján való megszűnéséről, a szakmunkás-képzés teljes csődjéről, vagy az oktatásügy bármi egyéb szeletérők: tatárjárás utáni állapotokhoz hasonlatos a tanügy egésze.
A 2009-2010-es tanév a változások éve lesz. Akkor is, ha a tavaszig kihúzódó választások miatt a változásoknak csak az előszelét élvezhetjük majd. A most még ellenzékben levő oktatáspolitikusok és oktatásügyi szakemberek elmúlt és következő hónapjai e változtatások előkészítésével telnek. Mik is lesznek ezek? Pedagógus- és más értelmiségi körök százaival folytatott gondolatcserék, külföldi és hazai tapasztalatok összegyűjtésének eredményeképpen nem nehéz válaszolnom erre a kérdésre.
Vissza fogjuk helyezni jogaiba az iskolarendszernek az egyén és a közösség javát egyaránt szolgáló nevelő jellegét. Ebből következik minden. A politikának tudomásul kell végre vennie, hogy a legjobb befektetés a jövőbe az iskola. Nemzeti sorskérdés, ha úgy tetszik, stratégiai ágazat. A közjó szolgálatába állított oktatásügyet nem lehet odadobni a pénzvilág érdekeinek. Az iskola az állam talán legfontosabb kötelezettsége és felelőssége. A kötelezettség teljesítéséből és a felelősség tisztességes viseléséből komoly jogok is következnek. A szakmai részletkérdésekben pedig a jövőben csak a pedagógusok és a neveléstudomány művelőinek álláspontját meghallgatva és megfontolva hozhatja meg döntéseit a politika.
Meg fogjuk fontolni és többségükben meg fogjuk fordítani mindazokat a (részben fent felsorolt) intézkedéseket, amelyek romlást idéztek elő. A magyar közoktatás javától szerkezetileg és tartalmilag idegen, ideológiai alapú, felülről érkező átalakítások helyett a hagyományos értékek őrzését és fejlesztését helyezzük előtérbe, oly módon, hogy a döntések előkészítésébe bevonjuk a széles és igényes szakmai közvéleményt. Az erkölcsi nevelést középpontba helyezzük. Erősítjük a közoktatás alapműveltséget nyújtó klasszikus funkcióját. A tehetséggondozást az oktatásügy egészében prioritásként kezelve támogatjuk a társadalmunk számára stratégiai fontosságú, lélekben és testben egészséges, a hagyományos erkölcsi értékeket továbbvivő szellemi elit képzését. Az elesettek felemelésére szakmailag körülbástyázott és szigorúan ellenőrzött programokat indítunk. Az „esélyegyenlőség” jegyében lefelé nivellált magyar közoktatást visszahelyezzük egykori „felemelő” szerepébe. A szakképzést az értelmes és hasznos emberi élet szolgálatába állítjuk. Harmóniát teremtünk az elméleti és gyakorlati tudás (lásd ismeretek és kompetenciák) között, aminek szükségessége évszázadok óta szakmai evidencia. Az itt nem említett további várható változások mind ezekből az alapelvekből következnek.
Az iskolarendszerek legfontosabb aktorai az iskolamesterek, mai szóhasználattal élve a pedagógusok. Az ő szakmai tekintélyüknek, erkölcsi és anyagi megbecsülésüknek a helyreállítása a legelső feladat. Olyan oktatási rendszer felépítését ígérjük, amelyben a tanító emberek nem agyonterhelt, szakmailag megalázott, anyagilag kisemmizett, tevékenységükben szigorú szabályok által korlátozott közkatonák, hanem a szellem emberei. Akiknek munkáját az egész társadalom megbecsüli, szakmailag ellenőrzi, és érdemének megfelelően díjazza. Akik példát mutatnak az egész életen át tartó tanulásból. Akik Arany Jánosnak, Babits Mihály tanár úrnak vagy Jedlik Ányosnak, Németh Lászlónak méltó utódai.
A szeptemberi tanévkezdés sajnos még gyötrelmes lesz. Csökkenő jövedelmek, növekvő adminisztráció, kényszerű intézmény-összevonások, a nem szakrendszerűnek nevezett oktatás kiszélesítése stb., és mindennek tetejébe a fennhéjázó kormányzati politikusi kommunikáció folytatása várható. De elviselése a biztosan bekövetkező változások tudatában talán már könnyebb lesz. Ehhez kívánunk az iskolamestereknek jó kedélyt, türelmet, kitartást és egészséget. Addig pedig, amíg a homokóra lepereg, adjuk meg a császárnak, ami a császáré, de Istennek is, ami Istené.
