Kellemes, hiúságot is legyezgető érzés lehet egy nagyhatalom – jelen esetben Németország – újdonsült államelnökével tegeződő viszonyban lenni. Különösen, ha ez a viszony nem a csendőrpertu kategóriába tartozik. De jelen esetben bizonyára szó sem lehet egyoldalú tegeződésről. Az alkalmat, hogy ezt megemlítsük, az szolgáltatja, hogy néhány – jelenleg még – hazánk fia az ÉS március 2-i számában nyílt levelet írtak „Tisztelt Joachim Gauck, kedves Jochen!” megszólítással.
Abban többek között Ara-Kovács Attila, Dalos György, Demszky Gábor, Hodosán Róza, Haraszti, Iványi Gábor, Konrád György, Magyar Bálint, Mécs Imre, Rajk László végig tegezve felsorolják az elnöknek az NDK tikos iratmegőrzésében és feltárásban, valamint előzőleg az ellenállásban szerzett érdemeit. Ezek után áttérnek honunk sanyarú állapotára, amelyet – sajnos valóban – jellemez az a primitív huzavona, ami évtizedek óta folytatódik az ÁVÓ és ÁVH, illetve társszerveik maradék iratai körül.
Ennek kapcsán megemlékeznek a mi rendszerváltásunkról úgy általában. „Mifelénk a hajdani kommunisták – írják – azt hitették el a hazai és a nemzetközi közvéleménnyel, beleértve a német közvéleményt is, hogy valójában ők változtatták meg a rendszert. A jobboldal eközben azzal dicsekszik, hogy egyedül ők álltak szemben a kommunistákkal. Mi, egykori disszidensek pedig hagytuk, hogy ez a két hazugság igaznak tűnjék, hagytuk, hogy kisajátítsák, maguk képére formálják a múltat. A te példád, kedves Jochen, azt mutatja, a múltnak … nem kell eltorzulnia… Ehhez azonban olyan emberek kellenek, akik nincsenek zavart viszonyban saját múltjukkal…”.
Hát igen. Itt van az a fránya SZDSZ-es múlt, ötvenhatos halálraítélttel, kádergyerekekből lett maoistákkal, későbbi „disszidensekkel”, akik végül, de nem utoljára összebútoroztak a történelemhamisító szocialistákkal, akik valódi sikerrel hitették el a hazai és külföldi közvéleménnyel, hogy ők az igazi rendszerváltók, és persze a disszidensek is. De a jobboldal, továbbá Fidesz-Orbán, ők viszont nem, ők csak hamisítók, azt hazudják, hogy tettek valamit abban az időben.
Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. Mert itt van ez a kedves Jochen, aki – ha jól meggondoljuk – keletnémet volt hajdanán, szintúgy a mai német miniszterelnök, Angela Merkel. És mintha lett volna valami keletnémet história annak idején mifelénk. Akkoriban emlegették, de mára mintha teljes feledésbe merült volna, ha a rendszerváltás idejéről szó esik.
Horn Gyula igazi történelemhamisító és kisajátító, Kohl kancellár puszipajtása, emlékiratában részletesen foglalkozik a keletnémetek befogadásával és kiengedésével, már ahogyan utólag elképzelte. Ennek kapcsán másfél sorban megemlíti, hogy volt valami plébániakert a Zugligetben, ahol keletnémetek táboroztak. Ha ma megnézzük a zugligeti plébániakertet, abban el is fér jó esetben egy tucatnyi táborozó. Ő így tudja.
Megjelent a keletnémetek kiengedésének folyamatáról egy alapos monográfia, a történész-újságíró Oplatka András tollából. Ő átvizsgált minden hozzáférhető dokumentumot a magyar és német levéltárakban. A történet fő vonalát a nyugatnémet konzulátust megszállva tartó 190 keletnémet kicsempészéséről folytatott tárgyalások, majd az azt követő további határnyitás körüli hivatalos kormányközi, diplomáciai tárgyalások története képezi. Oplatka végül arra a nagyon valószínű megállapításra jut, hogy a keletnémet határnyitásban Horn Gyula csak mellékszereplő, afféle postás, a valódi érdem, a döntés meghozója Németh Miklós miniszterelnök volt, ő aztán szerényen visszavonult és a terepet Horn sajátította ki. Ebben a monográfiában sem jut 3-4 sornál több Zugligetnek és a Magyar Máltai szeretetszolgálatnak.
Készült a konzulátust elfoglalók viszontagságairól egy játékfilm is, a 190-ek hétköznapjainak epizódjaival.
Úgy tűnik, hogy a diplomáciát főként a konzulátuson tartózkodók sorsa, helyzete foglalkoztatta, illetve a végső határnyitás, az esemény politikai előzményei, súlya, várható következményei igazából sem a nyugat- sem a keletnémet, sem a magyar kormányt nem foglalkoztatták, a hozzáférhető iratok szerint.
De hát ennek a három kormánynak igen kiváló titkosszolgálatai voltak, nem is beszélve az ügyben látszólag teljesen indifferens szovjet kormányról, amely amúgy mellesleg több százezer katonával tartotta megszállva a vasfüggöny mögötti országokat. Senkinek, de senkinek nem szúrt szemet sem akkor, sem azóta, lassan több ezresre szaporodó keletnémet disszidens? Sem az a körülmény, hogy a szocialista országokban összességében többszázezer nyaraló keletnémet turista tartózkodik ezekben a hetekben?
Még az sem, hogy a keletnémet kormány látszólag semmit sem tesz, sőt, a csehszlovák sem, hogy további keletnémetek ne induljanak útnak Magyarország felé annak reményében, hogy innen majd átjutnak nyugatra?
Amilyen nehezen érthető ez, ugyanúgy nincs magyarázat arra sem, hogy mi tarthatta egyben a menekültek végül már ötvenezresre növekedett seregét.
Pedig aki közvetlen érintkezésbe került a menekültekkel, lépten-nyomon észlelhette, hogy félnek és nagyon bizalmatlanok mindenkivel szemben. Hiszen egy kommunista országban nőttek fel, tudhatták, hogyan járnak el az elfogott szökevényekkel. és mégis kitartottak.
Mi acélozta meg és bírta maradásra őket?
(Folyt. köv.)
