Még a pártállam idején született a máig hatályos, a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvény, amelyet hamarosan új jogszabály válthat fel. Az elmúlt két évtized tapasztalatairól, az úgynevezett egyházi bizniszről, a felekezetek túlburjánzásáról, valamint a magyarországi liberalizmus egyház- és nemzetellenességéről beszélgetett a Magyar Hírlap Kukorelli István egyetemi tanárral, volt alkotmánybíróval és Lukács Tamással, a parlament emberi jogi bizottságának KDNP-s elnökével.
Kukorelli István kifejtette: elvitathatatlan a törvény történelmi jelentősége. Érdekes kérdés ugyanakkor, hogy miért volt olyan sürgős a jogszabály megalkotása a rendszerváltozás előtt, miért nem várták meg vele a szabad választásokat. Ennek talán nemzetközi okai voltak, de az egyházak anyagi helyzete is indokolhatta a sietséget. A kerekasztal-tárgyalások során egyébként ez a téma nem vetődött fel. A ’89-es alkotmánymódosítás során az alaptörvénybe már bekerült a lelkiismereti és vallásszabadság mint alapjog, lényegében az európai emberi jogi dokumentumokkal megegyező szöveggel. Ezzel ma sincs gond, az új alaptörvénybe is hasonló sorok kerültek. Az egyházakra vonatkozó normaanyagot, amelynek alapján mára szó szerint pontosan megszámlálhatatlan egyházat jegyeztek be a bíróságok, nos, azt már akkor is többen vitatták. A rendkívül megengedő kritériumokat leginkább az időszakra jellemző szabadsághangulattal lehet magyarázni, ez szinte minden, a pártállam végóráiban született alapjogi – például a népszavazási vagy az egyesülési – törvényben visszatükröződött. Sajnos arra nem gondoltak akkoriban, hogy szembenállás állapotában fogant jogszabályok demokratikus, parlamentáris keretek között hogyan működnek majd.
Lukács Tamás: A történeti hűség kedvéért rögzítsük: az Országgyűlés elé annak idején beterjesztett egyházi törvénytervezet még tíz főben állapította meg az egyházalapításhoz szükséges minimális létszámot, ez a szám nőtt százra az elfogadott változatban. 1993-ban Antall József a nemzeti liberalizmusról szóló beszédében mutatott rá arra, hogy alapvetően a liberalizmus rossz értelmezéséből adódtak a rendszerváltozás környéki törvényalkotás, így a beszélgetésünk tárgyát képező jogszabály hibái. Megjegyzem, az angolszász liberalizmus soha nem volt egyház- és nemzetellenes, nálunk azonban egyfajta jakobinus, az egyház és az állam szétválasztását helytelenül az egyház és a társadalom szétválasztásaként értelmező irányzat alakult ki. Vegyük például Svédországot, ami ugyebár a liberális államok sorába tartozik, mégis, ha a királyi család bármely tagja elhagyja az evangélikus egyházat, elveszíti minden címét és rangját. Ez egy magyarországi liberális számára mindig is elképzelhetetlen volt. Míg Európa több országában a nemzet életében és történelmében fontos szerepet betöltő egyházakat az állam kiemeli, addig nálunk sokáig a felekezeteket versenyeztető, lényegében gazdasági pályára terelő politika érvényesült. Így alakult ki az úgynevezett egyházi biznisz.
Arra a kérdésre, hogy az elmúlt két évtizedben miért nem sikerült szigorítani a szabályozáson Kukorelly István elmondta: összesen kilenc módosítási kísérlet volt a jogszabály életbe lépése óta, ebből csupán kettő volt sikeres. A kétharmados parlamenti támogatás kritériuma mindig gátat vetett a lényeget érintő előterjesztéseknek. Bár voltak józan felismerések, a politikai alkukban rendre elveszett a jobbító szándék. Máig ható mulasztásnak tartom egyébként, hogy a törvényben nem határozták meg, mit is értünk pontosan egyház alatt, mit takar az elnevezés a jogalkotó számára. Más posztkommunista országokban ugyan később születtek meg az egyházakkal kapcsolatos jogszabályok, ám lemaradásukat kiérleltebb, a felekezeti státust differenciáltabban kezelő, például kétlépcsős koncepciókkal pótolták. És bár az alapjog védelme hazánkban urópai szinten van, ezt talán túlzottan hangsúlyoztuk. Sokan rámutattak, hogy inkább az egyéni, mintsem a közösségi jog irányából közelíti meg ezt a kérdést a magyar szabályozás.
Lukács Tamás a liberális befolyásra vonatkozó kérdésre válaszolva hangsúlyozta: a liberalizmus nem szitokszó, csupán hazánkban lett – helytelenül – az, ennek viszont politikai okai vannak. Az előbb elhangzottakon túl azért említenék még további hiányosságokat a vonatkozó törvénnyel kapcsolatban. Ilyen a névhasználat, illetőleg az elnevezés jogi védelmének kérdése. Hogyan lehetséges az, hogy egy felekezet Boldog Teréz anya egyházának nevezi magát, és a katolikusok szinte tehetetlenek az ügyben? És még valami. Egyelőre nem tisztázott az sem, ki védi meg a gyermekem vallásszabadságát, amikor mondjuk egy ártatlannak tűnő, ingyenes tanfolyamra járatom, nem tudván, hogy tulajdonképpen egy egyházhoz írattam be.
A kereszténydemokrata politikus szerint, ha komolyan vennénk a joggyakorlatot és a témában született alkotmánybírósági határozatokat, kiderülne: igenis joga van az államnak különbséget tenni az egyházak között. Nyilvánvaló, hogy teljesen más annak a felekezetnek a státusa, amely az ország minden megyéjében tart fenn a közt szolgáló, az államtól feladatot átvállaló intézményt, mint annak, amelyet valamilyen zugban jegyeztettek be pár évvel ezelőtt. Ráadásul az AB 1997-es határozata kimondja az egyházi intézmények egyenlő finanszírozását, amely a baloldali kormányok idején sérült. Mindig tiltakoztam, amikor valaki azt mondta: az állam anyagilag támogatja az egyházakat. Erről szó sincs. Ha én élek a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogommal, és a gyermekemet egyházi fenntartású iskolába iratom be, adófizető magyar állampolgárként joggal várom el, hogy ugyanannyi közpénz jusson az oktatására, mint az állami iskolába járó kortársainál. Az állam nem támogatást nyújt, hanem feladatvégzést finanszíroz.
Lukács Tamás Jürgen Habermas és Joseph Ratzinger, a jelenlegi pápa vitáját idézte fel, szavai szerint a két szellemóriás bebizonyította, lehet valódi értékvitát folytatni. Ráadásul Habermas elismerte, tévút volt a liberálisok részéről, amikor a normativitást megfosztották a morális közmegegyezéstől. Ez ugyanis a társadalom széthullásához vezet. Látjuk ezt Magyarországon.
Az individualista szemléletre érzékletes példájaként hozta szóba az újságíró az SZDSZ nagy korábbi kampányát, amely a Miatyánk egy sorát fordította ki: „Jöjjön el az én országom!”
Lukács tamás kijelentette: senki vallási érzéseivel nem szabad játszani. Lényegében a relativizmus irányában haladva, az állam és az egyház drasztikus szétválasztásából alakult ki az ateizmus támogatása. Pedig nem létezhet teljes szétválasztás. A műemlékek hatvan százaléka egyházi tulajdonban van, mégis a teljes nemzet kultúrájának a része. Természetes, hogy az állam költ rájuk. De ez nem az egyházak, hanem mindannyiunk támogatása. És ha már az értékkategóriákról beszéltünk: a kereszténység nem nobilitást, hanem többletfelelősséget jelent.
A kereszténydemokrata politikus az álegyházakkal túlburjánzásáról szólva kifejtette: nemzetbiztonsági évkönyvben esztendők óta szerepel névtelenül egy egyház mint nemzetbiztonsági kockázat. A jogi szabályozásnak nemcsak a felekezeteket és a vallásszabadságot, de az állampolgárt is meg kell védenie. A jelenlegi törvényben tehát nemcsak azzal van gond, ami benne van, hanem azzal is, ami nincs.
Mint mondta: az elmúlt húsz évben olyan új vallási közösségek is megjelentek, amelyek tényleges hitéleti tevékenységet végeznek, értenek a médiához és van tömegbefolyásuk, vagy másik kultúrából jöttek és meghonosodtak Magyarországon. Ugyanakkor a joggal való visszaélés olyan terepe volt ez, amely egyébként a civil és a nemzetiségi világban is tapasztalható volt. Ezeket fel kell számolni, az alkotmányos elveket törvénybe kell foglalni, és csak olyan jogszabályt lehet elfogadni, amely mindenki számára biztosítja a lelkiismereti és vallásszabadságot.
