Egyedüli külföldiként Áder János köztársasági elnök is felszólahatott a németországi Wittenbergben a reformáció kezdete 500. évfordulóján tartott ünnepségen. Az államfő a Frank-Walter Steinmeier német elnök és Angela Merkel kancellár részvételével tartott megemlékezésen rámutatott: a világon elsőként magyar nyelvterületen, magyar nyelven – az Erdélyi Fejedelemségben – ismerték el a vallások szabadságát és egyenjogúságát.
Áder János köztársasági elnök (az első sorban balra) és felesége, Herczegh Anita ünnepi istentiszteleten Wittenbergben, a reformáció kezdete 500. évfordulóján, 2017. október 31-én
Áder János köztársasági elnök beszéde a reformáció 500. évfordulója alkalmából tartott ünnepségen Wittenbergben
Tisztelt Elnök Urak,
tisztelt Kancellár Asszony,
tisztelt Miniszterelnök Úr,
Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!
1537-ben Philipp Melanchthon levelet írt egy művelt, világlátott magyar nagybirtokosnak, Nádasdy Tamásnak.
Még csak 20 évvel vagyunk a nevezetes 95 pont kitűzése után, de Melanchthon – a wittenbergi egyetem tanára, Luther barátja és munkatársa – már saját magyar tanítványokat ajánlhatott egy számára ismeretlen magyar nemesnek – Nádasdy Tamásnak –, aki protestáns iskola alapítására készült Magyarországon.
Nehéz idők jártak akkortájt az Oszmán Birodalom hódításának kitett, állandó háborútól pusztított, több részre szakadt Magyarországon. Luther barátja azonban együtt érzett a magyarokkal, akik a súlyos csapások közepette különös érzékenységgel hallották meg Luther és társai tanítását. Dicséretesnek tartotta, hogy valaki ilyen körülmények között is az életet szolgáló tudományokra fordítja figyelmét. Mert aki így tesz – írta levelében Melanchthon −, az gondol az utókorra. Hűen szolgálja hazáját, növeli a tudást, védelmezi a „családi és nemzeti erényeket”. Bízik az „eljövendő békében” és „Pannónia jobb jövőjében”.
Áder János köztársasági elnök beszédet mond a reformáció 500. évfordulója alkalmából rendezett német állami ünnepségen Wittenbergben 2017. október 31-én
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A XVI-XVII. század Magyarországáról százak indultak útnak a protestantizmus új fellegváraiban hallgatni, tanulni a reformált hitet – hogy aztán övéiknek hazavigyék. Leendő tanítók, prédikátorok és közösségalapítók új nemzedékének színe-java fordult meg itt, Wittenbergben is.
A protestantizmus gyors terjedését segítette, hogy a reformált hit a nép anyanyelvén szólalt meg. Hirdetői iskolákat, nyomdákat hoztak létre, bibliát fordítottak, és a művelődés új kapuit nyitották meg.
S miközben Európa még az egymásnak feszülő tanítások vallási türelmetlenségében égett, 1568-ban az Erdélyi Fejedelemségben – sok tekintetben az evangélikus erdélyi szászoknak köszönhetően – magyar nyelvterületen, magyarul kimondták a lelkiismeret szabadságát. Hasonlóan ahhoz, amit ma, a 21. században is gondolunk róla.
Alig több mint 50 évvel a wittenbergi fordulat után, 1568-ban, a Torda városában tartott erdélyi országgyűlésen törvénnyé vált, hogy minden embernek, minden közösségnek joga van megválasztania felekezetét, papját és egyházát. Ebben a jogában senki és semmi meg nem gátolhatja. A vallás szabadsága nem függ sem fejdelemtől, sem földesúrtól. Hitéért senki hátrányt nem szenvedhet, vallásáért nem üldözhető.
Így lett Erdélyben és egész Magyarországon természetes, hogy uralkodói vagy tartományi vallás helyett akár egyetlen faluban is két-három gyülekezet temploma állt békében egymás mellett. Falaik ugyanazon földön álltak, tornyaik ugyanabba az égbe nyúltak, hogy bebizonyítsák, amit Tordán így fogalmaztak meg: „a hit Istennek ajándéka”.
Ma, amikor az elmúlt 500 évre tekintünk, nekünk, magyaroknak, legyünk bármely felekezethez tartozók, könnyű a hit ajándéka mellé felsorolnunk a reformáció ajándékait. A protestantizmus őszinteségét. Az örökös kérdezés jogát. A viták tüzében edzett igazságkeresést. A vallás személyességének, a gondolat szabadságának kimondását. A hit humanizmusát. Az anyanyelvű tanítás elterjedését. Az írott szó cselekvő igévé tételét. A nemzetünkhöz való ragaszkodás megerősítését. Német és magyar önazonosságunk kifejezésének képességét.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A 16. század során több mint ezer magyarországi diák iratkozott be a Wittenbergi Egyetemre. Megfordult e városban a magyar reformáció szinte minden jeles képviselője.
Sokuk poggyászában ott lapult egy könyvecske, amelyet wittenbergi szokásra, professzoraik biztatására mindig maguknál tartottak. Ezt a kis könyvet album amicorumnak hívták. A diákok ebben gyűjtötték azok bejegyzéseit, buzdításait és tanúságtételeit, akikkel útjuk során találkoztak. Azokét, akik hatottak rájuk, világnézetükre, gondolkodásmódjukra. Azokét, akiktől tanultak, és akikkel jellemformáló barátságokat kötöttek. Album amicorum. A barátság könyve.
A magyarok történelmének sok-sok oldalát hasonló módon írták tele a velünk ezer éve kapcsolatban álló, ránk sokszor és sokféleképpen ható németek. A politikai, eszmei, kulturális és a hétköznapi párbeszéd ezernyi példájával. Amikor számíthattunk egymásra, mindig figyelmes barátnak bizonyultunk, és gazdagodtunk egymás tapasztalataiból.
Együttműködésünk ősi forrása, hogy − a Kárpát-medencében velünk élő német ajkú közösségek révén – századok óta jól ismerjük és jól megértjük egymást. Segítők, együttműködők, szövetségesek voltunk és vagyunk. Történelmi gesztusokban mutattuk meg nem egyszer, hogy a keresztény értékrendre épülő Európa békéjének szeretete különállásainkon felülemelkedni képes közösséggé tesz minket.
Ezen a fontos évfordulón – a közös Európa sorsára is tekintettel – a reformáció elfogadásáért harcoló erdélyi fejedelem, Bocskai István gondolatát ajánlom németek és magyarok figyelmébe. Bocskaiét, aki végrendeletében „egymás között való szép egyességre” biztatta a hívőket. És azt üzeni nekünk – magyaroknak és németeknek – hogy:
„Hitünknek, lelkiismeretünknek és régi törvényeinknek szabadságát minden aranynál feljebb becsüljük.”
Köszönöm, hogy részese lehettem ünnepségüknek, köszönöm, hogy meghallgatták gondolataimat, figyelmük megtisztelő volt számomra.
