Még júniusban lejárt három hónapos Nyugatnémet vízumom és mikor a konzulátusra igyekeztem, a környékén kisebb fajta táborba botlottam. Az utcán keletnémetek csoportjai várakoztak és benn az épületben szinte ököllel kellett utat törni, hogy a konzuli tisztviselő asztalához lehessen férkőzni. Mint a Máltai Szeretetszolgálat egyik vezetője, a főkonzultól egy névjegyet is kaptam, hogy szükség esetén könnyebben mozogjak a kritikussá alakuló szituációban.

Néhány nappal később Ausztriában egy nemzetközi katolikus szervezet konferenciáján vettem részt. Ezt egy kis osztrák fürdőhelyen tartották, Linztől északra, az osztrák-cseh határon. Ott azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy a rab nemzetek fiai nevében mondjak rövid imát a határok eltörléséért, szabadulásunkért. A konferencián ugyanis lengyelek és csehek, meg néhányan magyarok is részt vettünk.

Író vagyok, számomra rutinfeladat bármikor, bármiféle szituációra megírni a helyzethez illő szöveget. Az ima megíródott, németre fordítottuk. Mégis, mikor a Haseltgrafe nevű ösvényen a határra ballagtunk, hirtelen megrendültem a félelmetesen üres és elhagyatott környék légkörétől. A túlsó oldalon, az egykor szudétanémet országrész, amely még régebben évszázadokig nem is volt országhatár, a szerencsétlen Közép-Európa, a néhai Monarchia gyászos emlékét idézte fel.

Éppen csak azt kellett tudni, hogy a láthatatlan határ túloldalán kezdődik a semmi. Az elnéptelenedett Szudéta föld, ahonnan milliószámra üldözték el az őslakos népet és hiába próbálták magyarlakta vidékekről idehurcoltakkal benépesíteni, üres maradt. Tudni lehetett, hogy itt évszázadokig nem volt semmiféle határ, a jó öreg Monarchia utóbb egymásra uszított népei néztek itt most farkasszemet. Illetve még azt sem.

Az imádság így pillanatok alatt vált aktuálissá és annyira szorította a torkomat, hogy alig tudtam elmondani, átélve fél évszázad minden keserűségét.

Öt héttel később egyik bereteszelt kapu rácsa mögött álltam, velem szemben egy szőke fiatalember állt, kezében egy cédulával, a cédulán a zugligeti plébánia címerével. A kapu pedig a templom kertjének kapuja volt. A plébános, Kozma Imre pedig sehol. Az esti mise után minden magyarázat nélkül elment valahová. Erről nem volt szó! – gondoltam. Kora délután tudtam meg Freifrau von Boeselagertől, hogy másnap reggeltől a Máltai Szeretetszolgálat a plébánián befogadja a keletnémet menekülteket. – Eddig erről nem volt szó – gondoltam, - és mi lesz ebből – töprengtem tovább – mikor egy izgatott telefonvitára került sor Boeselager Csilla és egy bonni, érezhetően magas rangú külügyi tisztviselő között. A német azt erőltette, hogy a máltaiak mondjanak le tervükről, mert ez a Vöröskereszt feladata. – Azok kommunisták – szóltam közbe jó hangosan németül, hogy hallani lehessen. Hogy értette-e a német, nem tudom, de a vita rövidesen abbamaradt.

A szőke fiatalember kezében tartott cédula jelezte, hogy a befogadás több mint egy szimbolikus aktus. A konzulátuson ott a kétszáz, magát elbarikádozó keletnémet, de mi lesz a többivel?

A templommal szemben egy üres telken néhány rozzant facsemete és zilált bokor között foglalt helyet magának. Valami sátorfélét is eszkábált magának, mikor egy másik férfi érkezett. Az már nem is érdeklődött, felismerte a német konzulátus környékéről ismerős helyzetet. Aztán jött még egy harmadik is.

Később az ismerős szőke csengetett a kapun és vizet kért. A kerti csapból tudtam vizet fakasztani. Később jelentkeztek mindhárman, hogy tisztálkodni szeretnének. Mit tehettem? beeresztettem őket a plébánia gondosan ápolt pázsitjára, amely rövidesen tocsogott a szétfröcskölt víztől.

Közben beesteledett, a ragyogó napnyugta Zugliget hűs szellőjét árasztotta. A fiúk pedig egy szál trikóban. A raktár több száz bála adományából meleg ruhát és takarókat bányásztam elő. Aztán mélységes csend borult a kis táborra.

Hazafelé készülődtem, de levetve az ócska munkaruhát, amelyben a raktárban szoktam búvárkodni, a sok száz bála között nem találtam a saját nadrágomat. Úgy látszik, tévedésből odaadtam egyiküknek. Így hát – mélységesen eltöprengve a történteken - az ócska nadrágban hazaindultam.

(Folyt. köv.)